...csináljunk boldog új esztendőt! Ki-ki a maga erejéből, emberségéből, csak annyit, amennyi telik tőle. Az pont elég!

Ennyit Rólatok nyájas olvasók!:-)

Ami engem illet, gondoskodni fogok arról, hogy mindig legyen zöld legelő a talpam alatt és kék ég a fejem felett! Aki szamár velem tart!:-)) És nem felejtem el kedvenc idézetemet sem: "A világ azé, aki szereti." Továbbá azt sem, hogy a józanság fontos dolog, de sohasem józanodsz ki, ha nem rúgsz be. Úgyhogy: három, kettő és...:-)))

... inkább térjünk át Fejős Évára!

Halálra rémültetek mi??! Jóvan, csak vicceltem!

De mi lehet az én Seffer Pistimmel?? Hogy karácsonyolhatott a szentem? Jutott-e elég beigli az ő háziőrizetes asztalára? A karácsonyfáját azért el tudom képzelni: férfiasan mértéktartó fenyő (Pistinél kicsit magasabb, Krisztánál kisebb...) a dús ágak zöldjét ízlésesen töri meg pár, felaggatott, üres, sóoldatos fecskendő, a szent kisded születésének éjét azért szomorú szipogás szaggatja szét szüntelen, mert nem írt Fásy Ádám, Jurij Balaytis, sőt Pákh Imre se küldött lapot.

Az élet nem egy őssejt injekciókúra, hiába!

Miután ma felfedeztem, hogy Vass Virág, mint ama bizonyos kísértet járja be Európát a blogvilágot, és MEGSÉRTŐDIK, aljas orvtámadásnak, lejárató kampánynak minősítve minden egyes kritikát, amely nem pozitív, rájöttem arra is, hogy egy valamiben korszakosat alkotott! Elindította a TERMÉK VISSZAVÁG mozgalmat. Vége a vásárlói rémuralomnak! Megvetted? Akkor kuss legyen! Nem tetszik? Átkozódj némán! Ha szólni mersz, szemét lejárató vagy, aljas merényelő a TERMÉK, vagy annak létrehozója ellen. Végtelen távlatok nyílnak. Ha visszaadod a hentesnek a büdös húst, számíthatsz rá, hogy megvár lakásod előtt a Nyesedék Húsipari Szövetkezet elnöke, és minimum a szemedre hány. Ha nem nyeled le hang nélkül a romlott tejet, becsöngethet hozzád a Túróstej Vállalat vezető jogásza, esetleg magának, a tejet adó tehénnek a társaságában. - Ez itt Böske! - mondja majd halkan a vezető jogász, - végtelen rosszul esett neki, ahogy a tejéről nyilatkozott, azóta lelkibeteg. Ezzel még nem lenne gond, szelíd teremtés, de sajnos az apja nagyon a szívére vette a maga kicsinyes kritikáját. Nézze csak, az a hatalmas, fekete bika ott a maga kertjében, az, amelyik most dönti ki a kerítést...-

Persze hol van az megírva, hogy egy "írónő" nem kelhet műve védelmére?! Sehol. Mivel az sincs leírva, hogy az igazi írók sem tehetik meg. Mégse teszik. Ez ugyanis egy íratlan, de évszázadok óta működő szabály. Ha megírtál és útjára bocsátottál egy könyvet, több szó már nem illet. Mert minden, ami illetett, annak benne kell lennie a könyvedben. Addig élhettél vele. Utána már nincs szavad. Jogod így is több van, mint elég. Mert a rossz ételt vissza lehet vinni, küldeni, szerencsés esetben már messziről szaglik róla, hogy fogyasztásra alkalmatlan. A rossz könyvet azonban nem viheted vissza, hogy kérem, ez itten egy fércmű, hoci csak a több ezer forintomat!? Egyet tehetsz: hangot adhatsz a véleményednek.

Vass Virág azonban nem így gondolja. Előző posztomban idézett kommentjeiben, még a fenyegetésig is eljut. "A véletlen úgy hozta, tudom, kik állnak a lejáratókampány mögött, és miután ez nekem anyagi és erkölcsi károkat okoz és most már több éve tart, kénytelen leszek jogi úton segítséget kérni." Már maga a megfogalmazás is brilliáns, jogi úton segítséget kérni...ohlalla... Ám azért érezzük csak ki a finom fenyegetést is: "véletlenül" tudom kik vagytok, és úgy elintézetlek Benneteket valamelyik sztárjogásszal, hogy soha többet nem kell arra az undi könyvskribálásra vetemednem, ha akarok venni egy cuki kis Mangó-felsőt. "Mások szerencsére ennél sokkal szakszerűbben írtak a könyv erényeiről és hiányosságairól, ami mind az olvasó, mind a szerző hasznára válhat." Kérem, nekem, mezei olvasónak az válna a hasznomra, ha egy könyvnek csak erényei lennének. Vagy túl sokat kérek?? A szerző pedig, a kutyaúristenit TUDJON írni, ha már van mersze a pénzemet várni a könyvéért, és ne a szakszerű kritikák nyomán akarja fejleszteni íráskészségét!

Na ennél a résznél viszont már-már kijózanodtam, annyira ütős volt. "Amíg főszerkesztő voltam, nem érdekelt, (mármint a kritika) de most számomra ez már egzisztenciális kérdés is." Húhúúúú!Tehát Vass Virágot már régebben is kritizálták, de nem érdekelte AMÍG főszerkesztő volt! Miért nem? Régebben is mondták, csak nem akartam elhinni, hogy egy multinál megbukni művészet. Ha megszerzel egy pozíciót, évekbe telik, amíg rájönnek, hogy alkalmatlan vagy. Nem kell fejlődnöd, szoronganod a teljesítményed miatt, ha egyszer kineveztek, nehezen rúgnak ki. Miért? Hát, mert ők neveztek ki!! Ha kiderül, hogy alkalmatlan vagy, az rájuk üt vissza! Ahogy hallom, az Elle Magazinnál (Virágunk főszerkesztői regnálásainak utolsó színterén) is drámai példányszámcsökkenésnek kellett ahhoz történnie, hogy rájöjjenek, jobb, ha ő könyvet ír... Azt legalább a hülye olvasó fizeti ki, nem ők. Még szponzorálták is... Ügyes! És itt élesedett ki Vass Virág érzékenysége is, nem jön a fejedelmi fizetés automatikusan a bankszámlára, megbillen a szinte, születése óta, selyemburokban tartott egzisztencia, ez már bankszámlára vérre megy! Igaz, egyenlőre még nem jutott el odáig, hogy a kritika nyomán önkritika is sarjadjon. Még a sértettségnél, visszatámadásnál, bizonyítvány magyarázatnál tart.

Mit mondhatnék... Isten hozta őt, többé-kevésbé a való világban, csak így, kis v-betűkkel. Nem lesz könnyű. De nem is kell, hogy az legyen.

Tudjátok ugye mennyire imádok bizonyos mondásokat... Hát a Ne ítélj, hogy ne ítéltessél! különösen nagy kedvencem! A bibliai múltban igen helyénvaló, szelídségre, toleranciára intő szavak, mára furcsa mellékízt kaptak. Főként attól, hogy azok használják lelkesen, akik képtelenek szembenézni azzal, hogy általuk fantasztikusnak vélt teljesítményük a világ szemében nem az. Valószínű a lelkük mélyén pontosan tudják is, mint ahogy azt szintén, hogy semmiféle energiát nem óhajtanak beleölni abba, hogy jobbak legyenek. Különb ötletük van. Vesszen a megítélés, a kritika, a vélemény minden fajtája! Kivéve persze az őket magasztaló véleményeket...

A közelmúltban érdekes összecsapás zajlott  Vén blogján. Látott egy viszonylag ifjú, divatírónővel és társával készített tv-interjút, ahol a két hölgy olyan magasról osztotta az észt, hogy Vén felhorgadt. És... feltette saját blogjában a kérdést, emígyen:

"Ki a nyavalya az a Vass Virág?  A reggeli TV műsor két sztárja Rácz Zsauzsa (a "Terézanyunak ismét bélműködése van 97" című nagysikerű alkotója) és mellette egy csipa akiről csak a botox, a szilikon és az undor jut eszembe.

Mindkettő alatt megjelenik a felirat: "író"

Elgondolkodom. Kit és miért illet meg ez a cím?

Ezeket meg miért is?

A vass virág az én olvasatomban legfeljebb csak ROZSDA..."

Ezt írta Vén. Mert ez volt az ő saját véleménye, a saját blogján. Lehetne polemizálni persze azon, hogy "mondhatta volna szebben, Kis Lovag", mert jaj, meg juj, ez milyen durva így már, ám felesleges lenne. Mert az, hogy egyetlen, halványlila leányregény után bármelyik tv-csatorna az író címet ajándékozza Vass Virágnak, Vént teljesen kihozta az egyébként jóindulatú sodrából. Igényes na, mit csináljunk! ÉS MI TÖRTÉNIK? Egyszercsak bepöndörül Vén kommentdobozába maga Vass Virág!! S úgy is, mint írónő, mit kér ki magának először? Nem ám azt, hogy ő igenis író, és mindenki más rosszul látja, meg majd ő bebizonyítja ezt veretes, időt álló művek sorával, amit alkotni fog, hanem hogy ő nem botoxoltat és nincsenek szilikonmellei!? Úgy is van, beszéljünk a lényegről!:-))

Vén udvariasan fogadta. Elmondhatta, amit akart, hiszen nála a vélemény valóban szabad, s persze a többi arra járó is. Virágunk meg meghökkent, né má', itten a nyúlnak is van puskája, és nem fél használni... Pár csörte után el is hagyta a küzdőteret, mi pedig azóta is bizonytalanságban voltunk, ő volt-e vajon? Képtelenségnek tűnt, hogy egy Ulpius-ház által felkarolt, és agyonreklámozott szerző olyan blogokra vadászik, ahol az ő neve felmerül, ha pedig nem hízelgő formában, akkor beront, és francia kölnijével jól lefröcsköli az őt kritizálókat...

Hát jelentem, ő volt az! És nem egyszeri akcióként. Ma bukkantam rá erre.  A türelmetlenebbek kedvéért kiemeltem két, Vass Virág által elkövetett, megsemmisítő csapást:

"Kedves Scala, Beatrix Kiddo The Bride, Gallianori, Virgogirl... és akik azzal intéznek el, hogy "legszívesebben szájba köpnének".
A lassan két éve ellenem folyó lejáratókampány, amely gallianori blogján indult és Scalanal folytatódott, hol az Elle, hol az első könyvem, hol a fotóim kapcsán és amelynek vállaltan az a célja, hogy Beatrix Kiddo...-t idézve nullára vigye le a Vulévu olvasottságát, még nem jelenti azt, hogy érdemi kritika született a "hiánypótló szépirodalmi" blogon. Mások szerencsére ennél sokkal szakszerűbben írtak a könyv erényeiről és hiányosságairól, ami mind az olvasó, mind a szerző hasznára válhat. Érdemben, személyeskedés nélkül. És bár mindenhol vállaltam, hogy a könyv önéletrajzi elemeket tartalmaz, amit egy széles kör tud igazolni, a virágszirmoktól a lemondott esküvőig, Beatrix mégsem tud a Szex és New York rögzültségén túllépni. Noha sok ezer történetben szerepel még tehetős és művész figura, ráadásul a hősnőt nem is kíséri végig Mr.Big, mint az általam egyébként tisztelt sorozatban.
A véletlen úgy hozta, tudom, kik állnak a lejáratókampány mögött, és miután ez nekem anyagi és erkölcsi károkat okoz és most már több éve tart, kénytelen leszek jogi úton segítséget kérni.

Hát Vén, nem irigyellek... Lerozsdáztad Vass Virágot, ne csodálkozz, hogy ha egyszercsak jön a végrehajtó, és viszi a kecskéidet...!:-)) No lássuk a másikat:

Kedves Scala,

nem összeesküvés-elmélet, pusztán rögzített tény, hogy ugyanazok a hozzászólók más fórumokon is, jóval a könyv megjelenése előtt kitüntettek figyelmükkel, hol a buta arckifejezésemet, hol a magánéletemet(?), hol a főszerkesztőt kritizálva. Majd következett a könyv, amit te ugyan kerülsz, mégis közöltél egy elfogult kritikát (nem lehet tárgyilagos, ha a könyv olvasottságának lenullázása a célja). Olvastam, ahogy Beatrix... felvetette az ötletet, és azt is, ahogy a fent említett, más fórumokon is jelenlévő hozzászólók hergelték, biztatták. A te tiszted eldönteni, de ha az én blogom volna, adnék rá, hogy szakmai és ne személyeskedő kritikák gazdagítsák. Majd a cikkeim címeit gyűjtötték csokorba, a legfrissebb Nők Lapjában közölt interjú is azonnal téma lett, egyszóval
feltűnően sok időt szánnak rám a bloggerinák. Tehetik, a szólás szabadsága címén, de túlléptek egy határt és elkövettek egy aprócska hibát. Amíg főszerkesztő voltam, nem érdekelt, de most számomra ez már egzisztenciális kérdés is.
És végül a kérdés, amivel megtiszteltél:
A címválasztás oka kiderül a könyvből (feltéve, ha valaki el tud szakadni a Szex és New York plágium rögeszméjétől), amely a női megfelelési vágyról szól, önáltatásainkról, sémákba simulásról. Többször visszatérő elem a Vulévu, afféle leitmotiv, magyarul is: Akarod vagy nem? Mit akarsz valójában? Ismered annyira magad, hogy a valós vágyaiddal is szembenézz, felvállald és a szerint éld az életed?
A fonetikus írásmód nem az olvasók alábecsülése, bár kétségkívül a francia írásmódnak nem örültek volna a könyvterjesztők. A szó játékossága tetszett meg, és az üzenete, amely rímelt a mondandómra. Noch dazu tipofil is, a grafikus is szerette. Komoly teszteken esett át, mielőtt a kiadó az áldását adta. Ma már ők is nagyon szeretik. Nem bántuk meg.

Köszönöm, hogy teret adtál a véleményemnek."

Na innen folytatjuk!:-)

Ezennel tisztelettel felkérek minden színházba járó hölgyet, hogy a , csak és kizárólag ezen alkalomra tartogatott, bőségesen adagolt, és émelyítő parfűm locsolásától a jövőben

TARTÓZKODNI SZÍVESKEDJENEK!

Ugyancsak tartózkodjanak a norvégmintás pulóverre borított lurex sál viselésétől, mert minden ellenkező híresztelés ellenében ez nem az eleganciát, hanem, a közröhejt fokozza. Nem igaz, hogy ma, a kínai piacok és a turkálók regnálása idején nincs az a vékonypénzű hölgy, aki ne találna megfelelő öltözéket egy színházlátogatáshoz, főleg, ha délutáni előadásról beszélünk!

UTOLJÁRA SZÓLTAM!!? 

Olvasom, hogy fehérbort kell inni (minőségit, naná, nem itt fogjuk leadni a színvonalat, gondolhatod), mert megvéd az influenzától.

Olvasom, hogy vörösbort kell inni, mert vérszaporító, energianövelő.

Olvasom, hogy a jófajta pálinka szürcsölése kordában tartja a vérnyomást, a bélrendszert.

Olvasom, hogy a sör nyugtat, balzsam a feszült léleknek.

Olvasom, hogy az igazi gabonapárlatok, továbbá a tölgyfahordóban érlelt valódi konyakok helyrerázzák a megbillent cukorértékeket, a megzöttyent agytevékenységet, kiváló ellenszerei a depressziónak.

FOGTOK TI MÉG TÉRDENÁLLVA CSODÁLNI ENGEM, MINT AZ EGÉSZSÉGVÉDELEM FELKENT PRÓFÉTÁJÁT!!

Akkor még együtt dolgoztunk Csendes Hallgatósággal, irodánk ablakai a város egyik igen központi helyére nyíltak. Főként karácsony táján volt itt minden! Mint karácsonykor...:-)) Amikor is ugye könnyebben nyílik az emberi szív, a pénztárcával egyetemben... Egy leleményes (cseppet sem elesett) anyuka ezt használta ki leánygyermekével egyetemben. Letáboroztak - pont az ablakaink alá - és egész nap nyomtak egy karácsonyi dalt. Egyet, egyetlen egyet, nyilván csak ezt ismerték, vagy úgy gondolták, kétszer ugyanaz a járókelő úgyse jön vissza. Egy kosárkát raktak ki maguk elé jelzésértékűen, és daloltak kitartóan, álló nap, pár szakszervezeti szünettel megszakítva. Néhányszor összefutottam velük, hol a mekdonalcban, hol a mócártkugli boltban - nyilván jól ment a biznisz. Pedig nagyon hamisan daloltak!! Ordenáré módon hamisan. A dallamról, élő ember fel nem ismerte, mit is fújnak!

Próbáltuk legalább a szövegből kitalálni. Igen ám, de a negyedik emeletre, az utca zsivajával megfűszerezve csak töredék szövegrészek úsztak be az zárt ablakon át, azok viszont kitartóan. Csendes Hallgatóság pedig nem szerette a megfejtetlen rejtvényeket, így szintén kitartóan hallgatózott és ha elkapott egy-egy szót, buzgón lejegyezte. Amikor az első versszakkal kész volt, megmutatta. Hát ez jött fel a negyedikre:

Egyből a naphal/ Eljött az átok/ Tántorog, tántorog!

Amikor rájöttünk, hogy ez a Mennyből az angyal akar lenni, dőltünk a röhögéstől. Hát így került a naphal karácsonyunkba Csendes Hallgatósággal, és marad is, amíg világ a világ!

... mindenkinek olyan Karácsonyt, amilyet szeretne!:-)

http://www.ket-oroszlan.eu/

Csak csoportosan!

Csak vidáman!

Csak gyorsan!

Az unicumos pulyka receptje:

"1. Vegyünk egy pulykát!
2. Egy pohár unicum.
3. Tegyük a pulykát a sütőbe!!
4. Még két unicum.
5. Allítsuk a hőfokot 190 sütőre!
6. 3 unicum további.
7. Süssük a kapcsot be!
8. Most még tovum 4 univáb.
9. Pulykázzuk meg a zsírt!
10. Unicumot a másik palackot még.
11. Dugjunk pulykákat a homérumba!
12. Poharazzunk még egy unicumot az öntbe!
13+1. "Gyöngyvirágos kék ibolya-a-a-a!..."
14. Pulykáljuk meg az puha unicumját!
15. Vegyük ki a pulyákot az unicumból!
16. "Édes anyám, sirhalmomra-a-a-a!..."
17. "Kiskút, kerekes kút..."
18. Szeletum a pulyák darabbal többe!
19. Pusztuljunk tásztátum
20. Palackoljunk még egy unicum vevétet!
21. "Nyílára uccásik a krocsmrasumity!..."
22. Allítsuk meg a teritumot és pulykoljunk még egy terítéket!
23. Leterít az unipulyák, és fogyjunk el!"

Aki ezt nem süti meg, nem érdemli meg, hogy házat tartson!

Ezennel szeretettel elbocsátok minden vitát, veszekedést, haragot, neheztelést, félelmet és könnyet, nehézséget, veszteséget, gyötrelmet, ami a mai napig történt velem.

Mostantól jó pár napig ünnepelni fogok mindazokkal, akiket szeretek. Nem lesznek sémák, illendő rituálék, csak akkor, ha maradéktalanul azonosulni tudok velük.

Jól fogjuk érezni magunkat. Így döntöttem. /Erről nagy hirtelen eszembe jut egy mondat, amit valahol olvastam: márpedig itt boldog ünneplés lesz, ha beledögletek is!!:-))))))))/ Nem leszek hálátlan, nem úgy válok meg 2009-től, hogy jaj, de jó hogy eltakarodott végre. Ami történt az esztendőben, nem az ő hibája, amit viszont okultam ebben az évben, az az ő érdeme.

A legfontosabb, ami ezekben a napokban kell nekem: a vidámság. Rajtam nem múlik. Ennek jegyében teszek fel egy linket, amit eredetileg Vadliba bloggerinának szántam egy roppant emelkedett kommentözönben, holmi részeg szamarak és libák közötti párhuzam taglalásakor. Én, ahányszor ránézek összekacagom magam.

http://www.youtube.com/watch?v=_mW537tjbpE

Fura fordulatokat vett életem a netnaplómon mostanság. Belátható időn belül, kétszer is forrtak az indulatok egy-egy bejegyzésem nyomán a kommentdobozomban. Kronológiailag visszafelé haladva az időben: a "cukrozott méz" bejegyzésem nyomán keletkezett kavarodásba tényleg úgy kerültem, mint Pilátus a Credo-ba. Az ezt megelőző "balhé" tanulságainak levonása, azonban már nem ilyen egyszerű. És a "mosom kezeimet..." formulát sem tudnám igaz szívvel alkalmazni.

Ez volt az a bejegyzés. S a nyomán keletkezett viharban látszólag én voltam a sértett fél, aki csak jót akart, s akit megbántott az, akinek csak jót akart. Ismerjük úgy-é valamennyien a mondást: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve...? Na, EZT tévesztettem én szem elől. Furcsa szerzet is a jószándék. Nem elég, hogy tiszta tőről fakad, az útnak is makulátlannak kell lenni, ami a tökéletes végeredményhez vezet. Ha csak egy elem sem sikerül, bele sem volt érdemes kezdeni.

Szigetlakó blogjára akkor bukkantam rá, amikor hosszú estéket, éjszakákat töltöttem Édesanyám ágya mellett a kórházban, s kezdtem sejteni, hogy utolsó, hosszú álmát őrzöm. Csendben voltam, mint a kisegér, nehogy megzavarjam, a való élethez csak laptopom kékes fénye kötött. Aludni  nem tudtam, nem mertem, nehogy elszökjön, amíg én alszom... szörfölgettem. Kerestem. Mit is? Vigaszt, tanácsot, kapaszkodót, valamit. Egyszercsak - mintegy elfogadva a tényt - beütöttem a gugliba, hogy "haldoklik az anyám". Meg is rémültem, mert azzal, hogy leírtam, mintha elfogadtam volna, amit elfogadni nem akartam. És, ahogy mondani szokták, Szigetlakó blogját dobta a gép. Hajnalig olvastam. Aztán a következő éjszakán megint, egészen addig, amíg mindent betűt le nem raboltam, amit Szigetlakó valaha is netre vetett. Szégyenkezve találtam vígaszt az ő hihetetlen kálváriájában, mi hozzá képest az én gyötrelmem? NEKEM nem kellett feladnom az életemet Édesanyámért. Meg tudtam fizetni a privát gondozókat ( nehezen, de meg tudtam), soha nem kellett kelletlen, agyongyötört, lelketlen "állami" ápolókra bízni. Királynőként ápoltathattam királynői méltóságú, és királynői értékű /!!/ anyámat, megőrizve életminőségét, akkor is, amikor már a foteltől a szobavécéig is kaland volt az élet. 86 évet élt, és az utolsó hónapot kivéve úgy, hogy ura volt az életének, otthonának, s hatalmas lelkével támasz - nekem.

Hanem az az utolsó hónap... Úgy éreztem, agyonnyom a helyzet. Hogy ezzel nem tudok megbirkózni. Hogy bármit teszek, tettem, nem elég. Mert ETTŐL nem tudom megvédeni az édesanyámat. Megbuktam. Valahogy úgy képzeltem, hogy egy éjszakán békés álmában átsuhan egy másik dimenzióba. Megérdemelte volna. ÉS NEM KAPTA MEG! Persze beindítottam a gépezetet, különszoba, főorvos betege, s mindenki aki csak a közelébe ment, nem távozott üres kézzel. Azért volt értelme. Mindenből a legjobbat kapta - a semmire volt elég - de legalább elértem, hogy utolsó heteit nem fájdalomban és félelemben élte. Aludt. Aludt, aludt, aludt. Én meg ültem mellette, és olvastam Szigetlakó blogját. És erőt kaptam. Az ő édesanyja évek óta ott jár, ahol az én anyám csak egy hónapig volt, azt is körülbástyázva csillapítókkal, légpárnás matraccal, készséges kezekkel, nekem csak ülnöm kellett mellette. És mégis, én voltam, aki a privát szoba erkélyén állva  a csípős, őszi éjeken, láncdohányozva káromoltam az Istent, hát milyen Megváltó vagy Te, Te rohadék, kegyetlen szerzet, hogy mered ezt tenni az anyámmal, akinek élete példaértékú lehet a Te tanításaidra is akár, Te szánalmas, hazug komédiás!!? Egyszer egy hajnalban, még a kórház kápolnájához is lementem, csak, hogy az öklömet rázhassam a kereszt felé, végeztem Veled bohóc, leszerepeltél!!

És tovább olvastam Szigetlakót. És elértem az - akkori - végéhez. És megvilágosodtam. Csak csinálni kell! Nem gondolkozni, csinálni. Nem keresve már segítséget, támaszt, vigaszt, csinálni kell. A világ most kettőből áll. Édesanyámból, és belőlem. 

Az utolsó éjszakán ment a tévé. (Édesanyám mindig tévére aludt...) Én néha szóltam hozzá, mintha csak otthon lennénk, mit szólsz, Anyukám,   hát nem nagyszerú ez a film, nem válaszolt, de hát nem válaszolt akkor már hetek óta. Néha odamentem hozzá, megpusziltam a homlokát. Tűzforró. Beteszem a lázmérőt az ernyedt hónalj alá... kis híján negyven fok! Hívom a nővért, jön az ügyeletes orvos is, gyorsan injekciót, nehezen veszi a levegőt, oxigénpalackot is, légzés könnyebbül, láz nem megy le. Centrális láz - mondja az ügyeletes doktornő - és én, volt egészségügyis, pontosan tudom, mit jelent. Le nem nyomható. Meg nem oldható. Ez a HALÁL. És én visszaülök a laptopom elé, Szigetlakót olvasok, megy a tévé, és a tévé hangján KERESZTÜL hallom, hogy édesanyám NEM LÉLEGZIK. Odamegyek, föléhajolok. Csend van. Nagy, másfajta csend mint eddig. Nem is értem, hogy megy a tévé, és mégis akkora csend van, amilyet még nem hallottam. Felkapcsolom a villanyt, ránézek Édesanyám arcára. Láttam már elég halott arcot ahhoz, hogy tudjam, meghalt. Fut a nővér, az ügyeletes orvos, őszinte részvétünk. Köszönöm. A nővér azt mondja, most menjek ki, mert itt olyan teendők lesznek, amit nem szerencsés, ha a hozzátartozó lát. Nézek rá értetlenül, dehát ez itt az én anyám! Megérti, megsímogat, és ketten megtesszük, amit kell. Egy cédulát is rá kell tenni a nagy lábaujjára, a nővér keze remeg, majd én. Nemsokára jönnek érte... Megvárom. Kimenjek? Megköszönném.

Ketten maradunk. Illetve hárman, mert a képernyőn Szigetlakó blogja villózik. Megcsókolom Édesanyám homlokát, arcát. Langyos a bőre. Menj Drágám, menj, siess! Vissza se nézz, Neked itt már nincs dolgod. Jönnek a kórbonctani halottszállítók, most tényleg ki kéne menni, engedelmeskedem. Még mindig könnytelenül várom, amíg nyílik a kórterem ajtaja, egy nagy doboz a hordágyon, benne édesanyám teste. Maga Édesanyám már úton van, ezt biztosan érzem. Azért ráteszem a dobozra a kezem, és elkísérem a liftig, ott elengedem. Mentem Veled Édesanyám, amíg lehetett. DE ADDIG MENTEM VELED! Aztán visszamegyek a kórterembe, összepakolom a holmiját, és kikapcsolom Szigetlakó blogját, majd a laptopot is.

Meglesz a temetés, a tor, és a visszatérés a "saját" életbe. És a kényszer, írnom kell Szigetlakóról. Hálával teli és roppant ügyetlen kézzel nyúlok egy nagyszerű és nagyon érzékeny lélekhez, úgy vélem, a jószándék elég, hogy csak úgy, pikkpakk, átrántsam őt az én dimenziómba. Jót akarok tenni, és nagyon rosszul teszem. Megmámorosodva hálámtól, és saját jószándékomtól nem figyelek RÁ, akiért mindez történik. Hamar felejtem, én hogy reagáltam volna, ha valaki, akkor,amikor Édesanyám halálos ágyánál ültem, el akart volna rángatni azzal, hogy hát jogom van a saját életemhez, meg Édesanyám sem akarná, hogy... Igaza lett volna annak a valakinek, és ettől függetlenül, úgy elküldtem volna melegebb éghajlatra, hogy csak úgy csattog... NEM VAGY A HELYEMBEN, HÁT NE TÉGY ÚGY, MINTHA TUDNÁD, MILYEN A HELYEMBEN LENNI!? És az a valaki joggal sértődhetett volna meg, én meg joggal mondtam volna azt, amin ő joggal sértődhetett volna meg...

Konklúzió? Mindenkitől elnézést kérek! Szigetlakótól, mert meggondolatlan, hálatelt rajongásommal helyzetbe hoztam, amit ő úgy kezelt, ahogy kezelt, és a kommentelőktől, akiket bejegyzésemmel arra késztettem, hogy lándzsát törjenek. Nem akarom szentté avatni Szigetlakót. Amit kaptam tőle segítségben, nem érdemeltem ki. Amit bántásban nem érdemeltem meg, de mégis, úgy érzem, az én hibám, nem voltam eléggé figyelmes, nem nyúltam egy érzékeny lélekhez, eléggé finom, értő kézzel.

Tanulok, tanulok, tanulok.

Csak egy pillanatra szálltam ki az autómból, hogy a fényszórókra ráfagyott havat leütögessem. Mire felegyenesedtem, ott állt.

- Rég találkoztunk. - mondtam. Vigyáztam, hogy hangom személytelen legyen. Nem akartam úgy tenni, mint, aki sajnálja, mert az hazugság lett volna. Egyáltalán nem örültem a találkozásnak, de nem szerettem volna, ha észreveszi, mert tartottam tőle.

- Úgy értesültem egyáltalán nem hiányolt! - Szúrósan méregetett vastag, hófehér szemöldökei alól, szája a tömött, zúzmarás bajusz alatt gúnyos mosolyra húzódott.

- Nos, kétségtelen, keveset gondoltam Önre az elmúlt években...

Kínban voltam.

- Én azt hallottam, hogy nagyon is gondolt!? - hangja mély volt, öblös, erős. Cseppet sem gyengült, amióta utóljára láttam. Ellenszenve jeges szélként cirkulált a nyakam körül, belekapott a hajamba, bemászott a bőröm alá. - Nagyon is gondolt!? Olyanokat, milyen jó, hogy nem jövök. Sőt remélte, hogy örökre elfogyott az erőm. És még hirdette is, hogy mennyivel jobb lenne az élet nélkülem!? -

A tagadásnak nem volt értelme. Szemlátomást mindent tudott. Haragjától még hidegebb lett, sálon, bundán, tán még a tűzön is áthatoló, kegyetlen hideg. Az ujjaim jégcsapokká gémberedtek, a lábamat már egyáltalán nem éreztem.

-Ön nem adott nekem esélyt! - mennydörögte. - Egy nyúlfarknyi esélyt se! Csak sorolta, egész életében csak sorolta a kellemetlenségeket, amelyek velem járnak. És az örömök?! A szépségek?! Az ünnepek, amelyeket látogatásom alatt megélhet?! Nem kenyerem sértegetés, de maga... maga egyszerűen csőlátó! Vak!

Behúztam a nyakam, vártam a további mennydörgést, de elhallgatott. Mivel a csend látszott a legjobb megoldásnak, hát én is hallgattam. A tájat nézte. A tájat, amelyről, ha nem álltam volna épp a közepében, úgy vélem, hogy képeslap. A távoli erdőben hetyke dallamokat fütyürészett a hideg szél a méltóságteljes fenyőknek. A mezőt csillogó vastag hó borította, mint habfehér vattacukor, amelybe brilliánsokat kevert az őrült cukrász. A hely, ahol születtem, már közel volt, fényei, akár egy vidám füzér a karácsonyfán. Ha gyengén is, de hallottam a lelkes sikitozást a városszéli szánkódombról. A gyerekkoromra gondoltam. A számtalan elhagyott sálra, hóemberépítéstől szétázott egy ujjas kesztyűkre, a szoba finom melegére, amikor piros orral, nagy boldogan hazaestem, a sült gesztenye mennyei ízére, a forraltbor illatára, amelyből egy egészen kicsike kortyot néha kikönyörögtem, a friss hó ropogására, amelybe reggelente boldogan fúrtam bele magam a szánkómmal... Hogyan, mikor lett ebből a menyországból csak kellemetlen hideg, veszélyesen csúszós út, fűtésszámla, réteges öltözködés, nátha, karácsonyi taposómalom??

Nem néztem rá, pedig láttam, hogy méreget. Elszomorodtam.

- Mennyi van még hazáig? - kérdezte azon a katonás hangján, amely most mégis barátságosnak tűnt.

- Úgy tizenöt perc.

- Akkor igyekezzen, mert húsz perc múlva hófúvás lesz! Nem képzeli ugye, hogy Maga miatt eltérek a napirendemtől?!

Mivel szemlátomást ő sem volt a könnyes búcsúk híve, csak intettem sután, és beszálltam az autómba. A visszapillantó tükörből még láttam, hogy az erdő felé indult. Kihúzott derékkal, öles léptekkel ment a Tél, és nem nézett vissza. Negyedóra múlva hazaértem. Mire letisztogattam a csizmámat, és begyújtottam, már csapkodta is az ablaknak a havat a szél.

Tartotta a napirendet. 

Elérkezett az idő, hogy elmondjam, mire számíthatsz ezen az internetes naplón, ó Nyájas Olvasó! Előtte tudnod kell valamit: bár figyelmedért a sárga földig hálás vagyok, hiszen azt szánod rám, ami tán a legértékesebb – időt – nem hajtok az olvasottságra. Így azt sem mondhatod meg nekem, hogy miről írjak, és miről ne. Tanácsot persze szívesen fogadok, és majd eldöntöm, megfogadom-é, vagy sem. Ha nem, és Te ezt úgy éled meg, mint véleményed arcul köpését, menj Isten hírével, boldogság, dicsőség kísérje lépteid. Ha mosolyogva megvonod a vállad, és azt gondolod, nem fogadta meg a tanácsomat, meglehet, neki lesz rosszabb, de cselekedjen belátása szerint, akkor maradj, és az utolsó korty pálinkát is megosztom Veled!J)) Nem várom el, hogy mindenben egyetérts velem. Én itt azt írom, amit gondolok. Ezért kezdtem bele. Ha egyszercsak elkezdek fogalmazgatni, idomulni, gondolatokat elkenni, mert jaj, hátha nem tetszik emennek, vagy megsértődik amaz, nekem végem, mint ahogy ennek a netnaplónak is. A tapintatnak ehhez semmi köze, ne keverjük a fogalmakat.

 Tisztázzunk is pár gyakran használt fogalmat! Nálam a vélemény (a nem hízelgő is idetartozik) NEM beszólogatás, NEM bántás, NEM sértegetés. VÉLEMÉNY! Rólam is mondhatnak véleményt, nekem is tudni kell elviselni. A kompromisszum nem egyenlő magamat a másik terrorja alá helyezéssel. Az „okos enged…” szentenciát pedig utolsó csepp sörömig tagadom, mert ha okos vagyok, akkor kutya kötelességem a nálam butábbakat, ha kell vasmarokkal megtanítani arra, hogy az ostobaság nem mentség, nem jog, hogy bárkit elsöpörj az utadból. S, ha már a mondásoknál tartunk, a kedvencem, a „ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel”! Nálam a következőkre számíthatsz ez esetben: ha meglátom, hogy csak a kő felé hajolsz, megismerkedhetsz a legnagyobb szenes lapátommal! Ha sikerül megdobnod, kétséged ne legyen, úgy kapod vissza, hogy nyulat fogsz! Miért? Hogy ne merészelj még egyszer követ dobni, s rászokni arra, hogy a világ két részből áll, kődobálókból, és megadó áldozatokból. A kenyeret pedig, visszadobás helyett, saját hasznomra fordítom, mondjuk folyékony formában.

Aztán itt vannak ezek a szavak: hit, remény, szeretet, béke, boldogság, részvét, hűség, harmónia, szövetség, kitartás, igazság… Rápacsált, aki most azt várja, hogy ezekről is mondok valami rosszat! Nemcsak a kedvenc szavaim, hanem életem értelmét is alkotják. Ezért érint nagyon érzékenyen, amikor szent szavaimat álságos, villás nyelvek sziszegik, használják megtévesztésre, szennyes lelkük takargatására. Hát ezt nem tűröm! Akit személyesen is ismerek, annak megmondom, bele a pacekba, ne legyenek kétségeitek. Aztán írok magáról a jelenségről itt. Hátha elolvassa olyan szelíd lélek is, aki nem gondol arra, hogy gonosz forrásból is bugyoghatnak szent szavak. Mert a H1N1 vírusnál nagyobb veszélyt jelentenek a hamis próféták. És mert szavakkal betegíteni, de ölni is lehet…

 Aztán itt van ez a mostanában felemlegetett arcnélküliség. Ez már önmagában is rosszul esik nekem. Az arcom kell? Nem a gondolataim?? Csúnyák!! Mit számít, hogy Stückübler Béla, vagy Aranka vagyok ?! Én se akarom tudni, hogy Te ki vagy ó Nyájas Olvasó! Azt, hogy mit gondolsz, annál inkább! Már, ha meg akarsz tisztelni a véleményeddel. Jóval, rosszal mindegy, csak a Tiéd legyen.  Arra pedig, hogy ne áraszd el a kommentdobozomat ürülékkel, okádékkal, és egyéb undorító váladékkal, csak saját érdekedben kérlek! Mint tudod, egyetlen bejegyzést és kommentet sem törlök, így hosszú időn át szembesülhetsz a saját „terméseddel”, és nem biztos, hogy ezt kéne örökül hagynod a világhálón magadból. Bár… Te tudod!

 Végezetül elárulom, hogy kiről szólt ez a bejegyzés! RÓLAM! Ha azonban úgy érzed, hogy a negatív példák Rólad szóltak, legyen így. Nem fogsz sem mentegetőzésre, sem magyarázkodásra kényszeríteni engem, azért mert Neked van problémád Magaddal. Nem tudok mit kezdeni az álszentséggel, szemforgatással, sandasággal, túlérzékenységgel, önkontrollálatlansággal, az önismeret teljes hiányával. Ha úgy érzed, a Te inged, vedd Magadra, és lásd be, nem való Neked a szamáristálló.

Csavargok az internetes naplók között. Ha rákkatintok pár kedvencem kedvenceinek kedvenceinek kedvenceire, már nem az a kommunikációs szál fogad, amiért kedvenceimet megkedveltem. Egészen más vidéken járok. Nem mindig tetszik. Van, aki csak a kételyeit osztja meg a nagyérdeművel, s érezhetően vibrál felém a kétségbeesett kérés, kommenteld be, hogy nincs igazam! Csak erre vár, csak ezért ír. Van, aki epét hány a monitorra napszám. Lelkesítő hozzászólásokat csak azért fogad, hogy megcáfolja őket. Mert mindenki rosszul tudja, az élet sz@r, annak is a legrosszabb válfaja, és ő majd kijózanítja ezt a sok, hülye, pozitívan gondolkodót!

A közelmúltban rábukkantam egy naplóra, s mivel írója fotókat is felrakott magáról, rájöttem, hogy ismerem. Nála kicsinyesebb, rosszindulatúbb, gáncsoskodóbb, irigyebb, agresszívabb, önzőbb, sértődékenyebb lényt még nem ismertem. Női személy, aki szerencsétlen, pipogya férjét egy életen át gyötörte, családjának napi fő kérdése: milyen lábbal kelt a Mami ma reggel? Mert ha rossz lábbal, akkor, aznap mindenkinek rossz lesz, erről ő lelki bikacsökökkel, virtuóz módon gondoskodik. A lényeg, hogy tőle kérjenek bocsánatot, hogy ezt a napot is tönkretette mindenki más számára.

Kikerekedett szemmel olvasom a naplóját, a benne rajzolt önarcképet. A bátor, kicsi asszonyét, aki erején felül teljesít a családjáért, aki önmagát mindig háttérbe szorítva csak a közjóért tesz. Kinek élete merő szívjóság és szeretet. Mondatai cirkalmasak, ömlengők, stílusa pont olyan, mint amilyennek ő egy nemes, nagy lélek stílusát elképzeli. Minden rezzenését dokumentálja, s ezek a rezzenések, egy Teréz Anyába oltott, csermelytiszta lelkű hérosz képét rajzolják a gyanútlan olvasó-áldozatok elé. Álságos gondolatok, hamis pátosszal keverve, szépelgéssel megszórva: cukrozott méz, porcukorral.

Szánalmas és émelyegtető egyszerre...

Én bajom, minek olvasom... Nem lesz ez sokáig így, de istenuccse a karácsonyt még megvárom! Tippem: bájos fenyő, fahéj és alma illat, távoli harangszó, a szeretet gyertyalángjai, a család egymást átölelve gyönyörködik a kinti havas tájban, s arra gondolnak (már a naplóíró szerint) , milyen jó, hogy ők vannak egymásnak. Örömük azonban nem teljes, kebelüket szomorú sóhajok dagasztják, amikor arra a sok szegény, vagy öreg, esetleg szegény öreg, elhagyott, éhező, vagy fázó, esetleg éhező, fázó emberre gondolnak, akikért a kisujjukat se mozdítják, akiknek nincs ilyen gyönyörű karácsonyuk.  Szegény árva állatokról már nem is beszélve!! Ó be rossz is ez, ó be szörnyű is ez! Erről naplóíró gyorsan ír is majd egy bejegyzést, azon frissibe, nehogymá' az olvasók azt gondolják róla, hogy ő csak úgy, hedonista módon dagonyázik a karácsony alantas örömeiben... Egy Nagy Lélek nem eheti a bájglit, szürcsölheti a pezsgőt csak úgy, zokogás nélkül, a világ bajai miatt, nem igaz!?

És mi lesz az ünnepek utáni szeretet-uborkaszezonban? Kiért, miért lehet aggódni, önfeláldozó módon? Hát ott a világbéke, az ostoba szépségkirálynők és internetes naplóírók örök menedéke.

Milyen az igazi szilveszter? Hát jó! Mi kell hozzá? Jó barátok, és jó hely. No meg idő, mert az se baj, ha rá lehet "készülni" az év utolsó napjára, és nem kell hazabotorkálni, hideg hajnalon.

Igen! A megoldás: el kell utazni valahová. Mondjuk szilveszter előtt egy nappal, aztán haza lehet menni, mondjuk az új esztendő másnapján. Ja, hogy ahhoz sok-sok pénz kéne? Nem annyira sok, ha rám hallgatsz, ó Nyájas Olvasó! Gyűjtsd össze a barátaidat, sacc/kb legyetek vagy huszan, és menjetek el egy csodajó helyre. Itt nem a Hotel Hilton vár Rátok, hanem egy bűbájos túristaház, varázslatos, hegyi környezetben. És a túristaház derűs ura, aki nemcsak Téged, de még négylábú kedvenceidet is szívesen fogadja (ööööö... tevét azért sajnos nem lehet vinni) mivel neki is vannak állatai. Meg nagy szíve, meg jóízű vendégszeretete.

Ide menjetek!  azaz http://ket-oroszlan.eu/

------------------------------------------------------------

Kiegészítés!! A házigazda felháborodottan közli, hogy igenis lehet tevét hozni, mi több elefántot is, ha elvannak a szabad ég alatt, vagy kecskéi karámjában összehajtogatva, és élelmezésükről a gazdi gondoskodik.

"Három csodás ajándék a nagyinak - fillérekből" - kínálja egyik írását X internetes portál. Benne enkezűleg összetákolható három albumféle, az előállítási recepttel. Készíthetünk "Nagymama emlékei" stílusút, "Album az unokákról" műfajút és végül a "Babák albuma" irányvonalút.

Hm. Persze tudjuk, vannak olyan elvetemült, kaotikus lelkű nagyik, akik mindama, most albumba ragasztható, értékes mementókat eddig hanyag összevisszaságban tartották a ládafia aljában, vagy a sifonérban.  Ők nyilván a lelküket is odaadnák egy jó kis albumért, hát hajrá! (Itt azért nem állom meg a víziót: az éj sötétjében nagymama emlékei között kutakodunk, hisz meglepetést szerzünk nemde? Mátraházi kirándulásról kép - jöhet! Nagyréti piknik, Babosékkal - jöhet! Miss Január... Miss Február... Miss Március... Miss Rúdtáncosnő 2008... basszus, rossz fiókban járunk, ezek a nagypapa emlékei!?) Az meg egyenesen gyönyörű, hogy a mai világban arra buzdítjuk az ajándékozó családtagokat, hogy saját kezűleg készítsenek ajándékot, megvetve a bevásárlóközpontok lélektelen kínálatát, visszatérve a karácsony bensőséges szelleméhez! Ez a helyes út, valóban!

Csak ne lenne ott az a "fillérekből" szó. Rossz ízű. Nagyinak - fillérekből. ( Szegény pára, hát mi kell már neki... minden csekélységnek úgyis úgy örül...) S, ha már a karácsony valódi üzeneténél tartunk, ne csak a nagyi ajándékánál buzdítsunk az önkezű filléreskedésre, hanem az egész családénál. Hisz mindenkinek van önkeze!? De így...

Nagyinak - fillérekből... Pistikének bankkölcsönből...

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Amúgy tudja-e valaki, hogy a NAGYI, úgy általában hány éves? Tudják-e, hogy a NAGYI úgy általában, minek örülne, ha már ajándékról van szó? Egyáltalán hogy van az, hogy amikor valaki elnyeri a nagymama-státuszt, azt egyből ezüstfejű, törékeny anyókának tartjuk, akinek az a dolga, hogy megállás nélkül sütiket süssön, befőzzön, és türelmes mosollyal ajkán várja az unokákat, évszámra, a nap bármely szakában? Ám a való élet a valóságról szól. Így esett, hogy amikor a szomszédomban lakó nagyit a családja megkérdezte, minek örülne karácsonykor, a válasz ez volt: - Hát egy öt gigás pendrive jól jönne, de a Tescoban vegyétek, ott most akciós! -

... az álhumánumról. Amely egy bizonyos MC DC.-t, /ejtsd emszídíszi/ a csillagok közé emelni látszik, a "Csillag születik" tehetségkutató, tévés műsor.

Őszintén szólva, én már évek óta nem értem, miért erölködnek fehér rapperek szerte a világban, hogy egy kifejezetten afro-műfajban haloványkodjanak. Nem kéne. Nincs a vérükben. Ha megfeszülnek se tudják nprodukálni azt a színvonalat, amelyet bármelyik harlemi kis srác kiráz a totyakos gatyájából. A magyar rapperkedést sem értem, bár praktikus műfaj, mert aki egy hangot se tud énekelni, még remekül eltopoghat, mutogathat gyenge rigmusokra, a többi marketing kérdése. Azt viszont végképp nem értem, hogy ez a Veres Robi nevezetű Emszídíszi, hogy kerülhetett egyáltalán képernyőre?? Olyan rap tálemtummal, amellyel még egy amúgy sem színvonalhoz szokott, magyar klubban is 1 percig maradhatott volna a színpadon... életben.

Vagyis dehogynem. Ő ugyanis mozgássérült. Remek alanya az, egy kereskedelmi tévé által képernyőre öntött, cukrosmézes álhumánumnak. Hogyugye mi nemcsak celebeket mutogatunk ám! Mert lám, itt van a nép egyszerű, mozgássérült gyermeke, akit mi kiemelünk, megmutatunk, pátyolgatunk, mert mi ilyen nagyszerűek vagyunk. Nagyszerű szerkesztőkkel, nagyszerű zsűrivel, mert ez a Emszídíszi gyerek annyira naccerű, hogy a zsűri legmodortalanabb tagja /Fáy Miklós/ sem meri lepontozni. (Hát hogyan merné?! Akar ő még több szerződést is a csatornától!)

S még mielőtt valaki azt gondolná, hogy ez a Részeg Szamár már annyit ivott, hogy a fogyatékkal élőknek is nekimegy, gyorsan leszögezném, hogy nem, nem soha!  Csak nem bírom a kontraszelekciót. Vica se, meg versa se. Mert ne így rójuk le a sok adósságot mozgássérült honfitársaink iránt, hanem általuk is élhető városokkal, tömegközlekedéssel, rájuk tekintettel lévő munkahelyek teremtésével, megannyi segédeszköz, nyújtásával, támogató szeretettel. Ne úgy, hogy tehetségként tündököltetünk egy szerencsétlen sorsú, mozgássérült fiút, ha nem az.

Ezzel ugyanis nemcsak mozgássérült honfitársaink életét nem oldottuk meg, de még Veres Robi Emszídísziét sem. Sőt, már kezdjük is elrontani! Mert Emszídíszi fiúnak pár adás alatt akkorára nőtt az arca, mint a Nagyalföld. Már beszólogat versenytársainak a médiában, már szelektál, hogy neki ki az ellenfél és ki nem. Lássuk:

"Durván beszólt Vásáry Andrénak a Rádió 1 Kukori című műsorában MC DC, polgári nevén Veres Robi. A rapper kijelentette, nem tekinti ellenfélnek a szoprán hangú énekest – írja a Blikk.

Veres egy Vásáryról írott – meglehetősen primitív színvonalú – versikével is készült. Íme a mű: - Fenn a színpadon kopasz a feje, a sminkesek sem tudnak mit kezdeni vele. Sikíts André a fülembe, gyere még légyszi egy újabb körre, így leszek majd összetörve, melletted vagyok én a kerti törpe - vélekedett élő adásban ellenfeléről Veres."

És mi lesz a verseny után, /amit vagy megnyer, vagy nem, számítógép kérdése.../? Megmondom. Amíg tart az ismertség - max egy év - viszik mindenhová fellépni, sőt még az is lehet, hogy az egész országban világhírű Ganxta Döglégy Zolee is meglappogatja a vállát egyszer-kétszer, a Majka meg fotózkodik vele. Aztán csend lesz körülötte, nagy csend, és az rosszabb lesz számára, mintha soha nem került volna a papírcsillagok közé.

Csöng a kaputelefon. Belehallózok. Jani cimborám az.

- Szia Szamár! Nem vagy lent?

(Lent, az a kocsma. Amelytől mindketten 10 méterre lakunk, légvonalban. És lelépve is.)

- Kérlek szépen, - kezdem a választ megtévesztő nyájassággal, - minekutána felvettem a HATODIK emeleten csengő kaputelefonomat, és BESZÉLEK rajta, itt FENT, úgy vélem, kijelenthetjük, hogy nem, nem vagyok LENT!?

-Tudom! - mondja Jani magabiztosan, - onnan jövök!

Senki nem állíthatja, hogy nem iszunk eleget...

Válasz, erre a bejegyzésre.

"Elkeserítő volt, amit mondott, nagy a baj az emberek között most már. Kasztokra szakadtak, sokan rettenetesen lecsúsztak. Van olyan, aki már csak naponta egyszer eszik, este, hogy legalább el tudjon aludni. És van olyan, akinek nincs 45 forintja, hogy betelefonálhasson egy állás után érdeklődni. Ilyenkor sírni tudnék, mert a szívem szakad meg értük. Emberek ott a fővárosban, tudjátok mi van a végeken? Itt kezdődik a felbomlás először. Pesten még csak-csak akad valami munka. De itt már szinte semmi, senkinek.
Meg szorongani is tudok kegyetlenül, hogy szegények leszünk, éhezni fogunk, fagyoskodni. Én voltam már nagyon szegény, tudom mi az. És addig nincs is nagy baj, míg egészséges az ember, addig mindig lesz kedv, szív, megoldás, erő a szükséges megteremtéséhez. De ha öreg és beteg az ember? Ha a gyermekének is csak annyi jut, hogy éppen elvegetáljon? Ma senki nem törődik az emberrel, nyugodtan éhen halhat. Szörnyű, szörnyű! Csak kezembe temetném az arcom és sírnék.
Van egy emlékképszerű valami az agyamban. Nagyon régóta ott van, nem tudom, hogy került oda. Fekszem öregen, betegen, hideg őszön, vagy tavaszon a vizes-sáros úton a pocsolyában. Felkelni nincs erőm. Már fázni sem. A hajam ősz. Kőből rakott kis épület, kőfallal. Kocsma az, fény szűrődik ki. Este van, szakad. Emberek mennek el időnként mellettem, átlépnek, röhögnek rajtam, vagy közönyösek. És én lassan meghalok.

Tudom, amíg párom mellettem van, nem érhet baj. Kapaszkodjunk hát egymásba. Amíg együtt lehetünk, addig mindig lesz valahogy. Ha meg már nem lehetünk egymással, lehet nincs is értelme tovább.

Édes Istenem: segíts meg bennünket, mindnyájunkat, szegény árva Magyarországot."

Ne vedd Magadra, de most nincs itt itt a siránkozás ideje. Kétség ne legyen: a kukarugdosós, arc eltakarós "forradalom" ideje sem jött el, és a "monnyon le" kántálásé sem. Az igazi tettek ideje viszont igen. Amikor nem azzal takarózunk, hogy "ezek", vagy "azok" tehetnek mindenről, amikor nem érezzük magunkat  jelentéktelen kavicsnak, amit nálunknál különb erők lökdöshetnek erre, vagy arra. Nincs nálunknál különb erő. Az erő, mi vagyunk. Amint ezt tényleg elhisszük. Amint akarattal formáljuk a világot, nem csak érdeklődve, szorongva figyeljük. Éhes a szomszédod? Adj neki enni, ha megteheted, ne a szocpolt káromold a éléskamrád ajtójának nyitogatása helyett. (Még egyszer kérlek, ne vedd Magadra!!) Először lakasd jól, aztán keresd a felelőst. És találd is meg! DE! Csak miután megkentél egy, vagy két zsíroskenyeret! Mert akkor már van hivatkozási alapod: nézzétek, így kell ezt csinálni! Legalábbis elkezdeni... A jóllakás, meleg szoba után majd jöhetnek az eszmék, a rendszerek, a módszerek. UTÁNA, NEM HELYETTE! Mert nincs idő várni, amíg valaki majd elintézi, helyrehozza. A Valaki, az Te vagy! Te döntesz a szavaddal, a hallgatásoddal, a szavazatoddal, azzal, hogy eltűröd, vagy éppen nem tűröd el. Rajtad múlik, nem másokon.

És még egy /rossz?/ hír: Isten már megsegített. Azzal, hogy megteremtett, méghozzá saját képmására, isteni erők birtokosaként. Nem hiszed? Az a Te bajod./Ezt se vedd Magadra, szívemnek kedves, poszt-író!/

Árva Magyarország? ÁRVA?? Nem, ameddig én itt élek! Nem, ameddig én élek!