Ha X eszik, Y zabál
Ha X iszik, Y vedel
Ha X kocog, Y világbajnokságra gyúr
Ha X szereti a verseket, Y maga a költészet
Ha X ért valamihez, Y mindenhez ért
Ha X szomorú, Y mélakóros
Ha X vidám, Y kiesik a száján a röhögéstől
Ha X butaságot követ el, Y komplett idiótává válik
Y korunk "győztes" típusa:-)

Chanson kiegészítése:
Ha X rosszul érzi magát, Y már beteg.
Ha X beteg, Y a halálán van.
Ha X szeret rajzolni, Y művészi szinten teszi azt.
Ha X olvas, nem tud olyat felmutatni, amit Y ne olvasott volna már.

Bizalmas, és ritka információ: a részegszamarak is "elanyátlanodnak" néha. Azért van idézőjelben a kifejezés, mert igazából 2009 október 25-e óta dokumentáltan elanyátlanodtam, egyben elszülőtlenedtem, mert édesapámat eme dátum előtt tíz évvel kísértük el addig, amíg vele mehettünk.

Ma ő jutott eszembe. Fura mód, egy régebbi betegsége kapcsán, amiből hála a Jó Istennek, akkor még kigyógyult. Édesapám középtermetű, vékony ember volt, kis fizikummal, de hatalmas szívvel. Néha viccelődtünk azon, hogy szerencsések voltak mindazok, akik nem támadtak szerettei ellen, mert értünk ölni tudott volna. Akár 100 különböző módon, anélkül, hogy egyiket is kitanulta volna...:-) Úgy közlekedtem én a világban mellette, a nála kétszer nagyobb, és százszor veszélyesebb emberek között, hogy tökéletes biztonságot éreztem. Még egészen idős korában is - 87 évig élt - de bárakárhány évesen is bárkit meg tudott fékezni, le tudott csillapítani, anélkül, hogy egy lépést hátrált volna. Egyetlen öklöt sem emeltek rá egész életében, talán mert tudták, hogy nem fog meghátrálni. Azt a fajta szelíd erőt birtokolta, amivel szemben tehetetlen az agresszió. Amellyel szemben okafogyottá válik.

Miért jutott ma eszembe? Talán, mert annyi rossz hírt hozott a nap. Semmi drámaian húsbavágót, de mégis. Gond, gond hátán, a világban, az országban, a baráti körben, szürke, riasztó katyvasz élet, rémült kérdésekkel, válaszok nélkül. Szóval eszembe jutott, amint ott feküdt, azon a kórházi ágyon, nagyon betegen, elesetten, aprón, és első látásra, annyira vesztésre állt... - Hogy vagy Édesapám? - kérdeztem elhülyülve a rémülettől. Ő rám nézett, halványan elmosolyodott, és gyengécske hangon azt motyogta: - Ki kell bírni Mucikám! Ki kell bírni. - Nem reménykedett, és nem vesztette el a reményt. Nem hívta Istent patrónusul az ő angyalaival egyetemben, nem kért más segítséget sem. Végül is megvolt az ő bombabiztos megoldása: ki kell bírni!

Néha arra gondolok, ez a megoldás. Nem reménykedni, nem kétségbeesni, nem hősködni, és nem segítségért rimánkodni - egyszerűen csak ki kell bírni. Nem latolgatni, nem számolgatni, nem rettegni attól, amit úgysem tudunk pontosan - csak ki kell bírni. Konokul, nem törődve azzal, hogyan is fest ez a világ szemében, csak ki kell bírni. Mindent. Ami jön. Lesz-e jutalom? Azt hiszem igen. Az én apám kibírta, amit ki kellett, boldog volt velünk, mi meg még boldogabbak, hogy vele lehettünk. S, amikor úgy érezte, hogy eljött az az ütközet, amit már nem kell kibírnia, átálmodta magát a másik dimenzióba, tusakodás nélkül, úgy, hogy nekünk a legkevesebb fájdalmat okozza.

Szóval ettől az órától kezdve új jelszavam van!:-) Gondolhat bárki, amit akar - nem túl magasztos, kevéssé költői, prózai, blablabla... - nekem jó lesz! Ki kell bírni!

                               Tulajdonképpen azóta morfondírozom ezen, amióta egy, Popper Péter, szeretetről szóló előadását ajánlottam egy barátomnak, amit már vagy tízszer végighallgattam. Benne - mintegy "melléktermékként" - beszél az elutasítástól. Ahogy mondja: "... a legnagyobb sérelem, amit megélhet az ember az élete során, az az elutasítás." "Ha nem kellesz nekem, mint szerető, nem kellesz, mint szerelem, nem kellesz, mint munkatárs, nem kellesz, mint barát... szóval az elutasítást nem viselik el az emberek."                 
                               Megengedem: így van. Legalábbis az emberek többségénél. De mi van az elutasítás megtörténte ELŐTT? Ami - ha csak nem szipolylidérc, fordultfarkas, Részeg Szamár az elutasító - az elutasításhoz vezetett. Miért éli meg egy ember ezt a sérelmet merő igazságtalanságból kapott eleven sebként, (kárhoztatva az elutasítást elkövető kőszívű, érzelemmentes, emberformájú undormányt/undormányokat) anélkül, hogy egy percre is számbavenné, mennyire oka annak ő maga? Lássunk egy példát a gyermekvilágból! Marcsika zokogva szalad anyukájához a játszótéren, és panaszolja, Pirike azt mondta, hogy többet nem játszik vele. Anyuka felháborodva vígasztalja szegény gyermekét, és többnyire eszébe sem jut, hogy miért is történt ez vele? Pillantsunk a kulisszák mögé! Meglehet, hogy Pirike azért volt  elutasító, mert elege lett abból, hogy csak azt kellett játszani, amit Marcsika akart, mert állandóan elszedte a kis vödrét, lapátját, s, ha visszakérte homokot szórt a hajába, és titokban bokán is rúgta. Mindez nem számít a homokozó, sőt, fájdalom, a felnőttek világában sem, mindenki a sérelemre koncentrál, a részvét általában annak elszenvedőjéé. De kérdem én, mi történik akkor, ha Marcsika semmi rosszat nem csinált, csak Pirike egyszerűen nem vele akar játszani? Miért ne tehetné? Neki ugyanolyan joga van jól érezni magát a homokozóban, mint a többi gyereknek, azzal, illetve a nélkül, akivel akarja. Ítélet többnyire: fúúúj, rossz kislány, egy kis szörnyeteg, aki hírből sem ismeri az elfogadást!?
                             Mert ugye az elutasítás ellenpólusa az elfogadás. Elsőre olyan vonzóan hangzik... elfogadás...olyan fészekmeleg hangulatú. Hát nem jobb ez, mint az a csúnya elutasítás, az állandó válogatás érzelmek és elvek között, mindent és mindenkit el kell fogadni, meg kell érteni, nincs különbség, nincs ütközés, mindenkit átleng az almaillatú béke, hát mibe kerül ez? Nekem pl. abba, hogy önállóan létező és gondolkodó embernek tartsam magam a továbbiakban. Kell-e magyaráznom, hogy nem azért, mert utálom a békét és harmóniát? /Akinek kell, az ne nagyon várjon meg a kocsma előtt...!?/ Hanem azért, mert bármilyen szerény formátumú, de ember vagyok, nem egy kukásautó, ami válogatás nélkül benyel mindent, amit a világ beleönteni akar, csak azért, mert a világnak az oly megnyugtató. Nem csinálok sportot az elutasításból sem, de nem félek megtenni. Akkor, amikor úgy érzem, ha elfogadnám azt, amit elutasítok, magamat nem tudnám elfogadni többé. És ebben az esetben bevallom, szőrös szívemet teljesen hidegen hagyja, hogy ezt ki, milyen hatalmas sérelemként éli meg! Szerintem nem az. Ha valamit, valakit nem óhajtok az életembe, és minden jót kívánva, nélküle megyek tovább, az nem bűntett, nem sértés, nem árulás, hanem egy felnőtt ember szabad döntése.
                             Na és ENGEM elutasítottak már? Szerintetek?:-) Két dolog történt velem ilyenkor, ám mindkét esetben ugyanúgy kezdtem. Miután túljutottam némi önsajnálati rohamon, megvizsgáltam, mennyire vagyok ennek a csúnyaságnak ÉN az oka. Ha ludas voltam benne, igyekeztem levonni a tanulságot (hülye voltál Részeg Szamár, ha lehet, ne csinálj ilyet többet!?), majd dalolva tovább léptem, ha úgy éreztem, hogy nem, akkor is dalolva tovább léptem, mert nyilván nem tartoztam igazából oda, ahonnan elfogadást reméltem. Tévhitek nélkül tisztább az élet. Egyet nem tettem soha. Nem drámáztam hosszan - Ezt Tenni Velem Aki...- nem indítottam lejárató hadjáratot az elutasító ellen - Majd Én Megmutatom Hogy Aki Engem Elutasít Az Mekkora Torz Lelkű Szemét... 
                                   Az élet ugyanis túl rövid ahhoz, hogy marhaságokkal hosszabbítsuk meg a benne amúgy is bőven előforduló rossz helyzeteket.:-)

Defalla cimborám kifejezett kérésére, meg már időszerű is jöjjön most egy racionalista leírás az erkélyünk tőszomszédságában lakó, de folyamatosan határt sértő galambhordáról. Őszintén: megsemmisítő csapást mértek ránk. Ott hagytuk abba, hogy Ülő Bika és neje GaBika1 és GaBika2 fiókákkal szaporodott, majd kikelt GaBika3 és GaBika 4 is. Hogy most GaBika hánynál tartunk nem tudom, elvesztettem a fonalat, különben is annyira repkednek, hogy nem bírom őket megszámolni...

Ami a területi háborút illeti, mint említettem, totális vereséget szenvedtünk. Mondhatnánk, ronggyá aláztak minket. Ahogy eljöttek a csípősebb őszi napok, ezek a tollas rémek kifigyelték, hogy már nem üldögélünk az erkélyen, mi több, egyre rövidebb ideig jelenünk meg rajta, egy pillanat alatt felfogták, hogy ismét elérkezett az ő idejük. Hol volt már a "jól nevelt galamb nem lép a műfűre" szabály tisztelete!? Villámháborús módszerrel rohanták le az erkélyt. Az egyik nap még csak pár, őszi falevél háborította az erkély nyugalmát, másnap már bokáig jártam a galambtollban. A mennyiség arra engedett következtetni, hogy vagy született még legalább egy tucat GaBika, vagy vendégeket hívtak. Később ki is derült, hogy vendégeket hívtak és hívnak, mert naponta játszódik le a következő jelenet. Erkély tele galambbal. Kilépek. Amelyikek rémülten felreppennek a szélrózsa minden irányába, azok a vendégek. Amelyikek halálos nyugalommal kigyalogolnak az erkélykorlátom kivüli betoncsíkra, ott nyugodtan lekuporodnak és időnként "úgy is tudjuk, hogy mindjárt bemész" töltetű, megvető pillantásokkal méregetnek, azok az Ülő Bika nemzetség tagjai.

De jön még galambra meleg idő!? 

Az Operaházi ellenzéki tüntetésen voltak vagy százezren. A mai, kormánypárti tüntetésen is százezrek jelentek meg. Most már csak azt kéne tudni, hogy a nemzet bőven több, mint kétharmada milyen táblák alatt, mit kívánt volna. Mert Feleim, EZ az egyetlen dolog, ami valóban számít!
***********************************************************************************
                                    Vannak ételek, amelyekből botorság keveset sütni-főzni. Mint pl. a szilvásgombóc. A rétes. Vagy a kocsonya. Netán a gulyás. Meg a palacsinta. Viszont ha méltó mennyiséget állítuk elő, nem fogy el. Házunk táján ezt úgy oldottuk meg, hogy amikor "sokatfőzős" étel kerül az étlapra, kissé agresszívan közöljük jó cimboráinkkal, hogy aznap a mi asztalunkról kerül nekik az ebéd, és punktum! A mai gulyás és palacsinta hegyek elkészítésénél már csak a porciózás volt izgalmasabb. A Jani nem szereti a lekvárost, viszont Zsuzsi szereti, a túrósból mindenkinek nem, a Demééknek nutellás, a Pepe csak gulyást kér, dehogyis, szerintem palacsintát is, jó, de milyet, a Katinak feltétlenül a duplán töltöttből, és így tovább. Életem Értelme ilyenkor átmegy étekhordóba, de azt megköveteli, hogy minden lábast, szilkét, tányért és tálcát lássak el feliratokkal, mert ki bírja annyi ember izlését megjegyezni...
                                 Na, akkor először Janiéknak, igaz, nem kell sietniük az ebédeléssel, mondja Életem Értelme, bőven odaérnek a tüntetésre. Tüntetésre?! - hökkenek meg, mert mindig kimegy a fejemből, hogy ők nem azon az "oldalon" állnak, mint mi. Azért megy ki mindig a fejemből, mert "amúgy" annyira egy oldalon állunk, mint a huzat. A hétköznapokban. Mondhatnánk: egy a jelszónk a béke, és egy a vágyunk is. Hogy ezen szomorú kis ország minden oldalára süssön rá a vidámító, gyümölcsérlelő nap. Szépen eligazgatom az ételeket a kosárban, ezeket megeszik a Janiék, és mennek a "másik oldal" tüntetésére. Önkéntelenül bukik ki belőlem:
    - És mi adjuk hozzá az ebédet!?
                                  Egyszerre tör ki belőlünk a röhögés, Életem Értelme már indul is. Később Kati felhív, köszön, dícsér, finom volt az ebéd.
      - Vigyázzatok Magatokra! - mondom, és komolyan is gondolom.
                                 Magyarország - én így szeretnélek!
****************************************************************************
Utóirat: Tudtam, hogy ki fog törni a számháború! Nem is annyian voltak! Annyian voltak, de többségük fizetett bértüntetőként jött. Erdélyből szélesebb néptömegek érkeztek, ingyenbusszal, ebédet, napidíjat kaptak. Az állami munkahelyeken egyszerűen kivezényelték a dolgozókat. Bezzeg az ellenzéki tüntetésen mindenki térítésmentesen vett részt, számoljunk csak: voltak vagy százezren, "ezek" négyszázezren, azt elosztjuk kettővel, abból levonjuk a tüntetőbérenceket, és kényszertüntetőket, az annyi mint... igen, voltaképpen kevesebben voltak, mint "nálunk", haha!Nekem meg mindeközben egy régi vicc jut az eszembe, zanzásítva: Két ellenséges csapat küzd az erdőért, naponta változik a helyzet. Ha az egyik elfoglalja az erdőt, a másik visszafoglalja, mire tőlük is visszafoglalják, de újra elfoglalják... aztán egy napon hazajön az erdész, és mindenkit kizavar az erdőből!

Mostanság többször belebotlottam ebbe a, többnyire betegségnek titulált, állapotba, különféle beszélgetésekben. Kérdezhetnénk: csoda ez mostanság? Úgy gondolom nem csoda kétségbeesni, gondterheltnek, szomorúnak lenni, félni, szorongani, rosszkedvűnek, dühösnek, elkeseredettnek, komornak, reményvesztettnek lenni. De depressziósnak?!

Ne is hallgassatok rám, de én a depresszióról, a magam egyszerű módján úgy gondolkodom, úri huncfutság ez, nem valódi, hanem afféle kitalált betegség. Mint találmány zseniális, sok mindenre jó. Elsősorban a pszichiáter-pszichológus iparnak, a nyugtató, altató, antidepresszáns gyártóknak. Jó pajzs azoknak, akik úgy érzik, a fentebb felsoroltabb lelkiállapotok nem elegek. A kegyetlen világ ettől még simán tarthatja őket egyszerűen gyengének, vagy, ahogy mostanában divat: vesztesnek. Depressziósnak lenni - az más! Az komoly dolog! Arra gyógyszert kell szedni, arról papír van, amin az áll, hogy akiről kiállították, az nem gyenge, nem áll vesztésre, egyszerűen beteg, akinek most nem ér a neve, nem megítélést, elvárásokat, hanem kíméletet érdemel. Érdekes megfigyelésem: mindahány önjelölt depressziós, aki csak megfordult a környezetemben, ki nem ejtette volna a száján, hogy neki baja van az idegeivel, ne adj' Isten idegbeteg, na azt már nem! "Csak" depressziós! Mi a különbség? Ugyanazok az előjogok illetik meg az érintettet, de megbélyegzés nélkül. Hát...

Miért írok most a depresszióról? Mert találtam ezt a nagyszerű postot. Nem mondom, hogy könnyű olvasmány, de annál élvezetesebb. Azt, akinek nincs most ideje belemerülni had ajándékozzam meg a postíró, egyébként orvos, magánvéleményével. Engem nagyon megnyugtatott:
                      "Ez egy állapot a szememben, és nem betegség.Hogy miért?MErt a jóléti világ szüleménye.Eleink sokkal rosszabb, szörnyűbb világokat átéltek, mégsem voltak depressziósak..nem akartak meghalni, nem unatkoztak..amikor elestek, felálltak, leporolták a térdüket, és megfontoltabban léptek ELŐRE.Nem volt idejük unatkozni..a földek, a gyerekek, a munka várt rájuk.MA annyi minden  miatt aggodalmaskodunk, annyi minden miatt válunk depresszióssá, hogy közben elfelejtünk élni.Igaz, ma sem könnyű az élet.Sokan vannak a szegények--de ők mindig is voltak.Sokan lettek a kelleténél gazdagabbak--de mikor nem volt ez így?A világ nem fordul ki a sarkából, mi fordulunk ki önmagunkból.A kényelem, a megszokás nagy úr.De vajon mit vagyunk hajlandóak feláldozni a saját boldogulásunkért?Félünk feladni a megszokásainkat, a látszat biztonságunkat..Nemrégiben végeztem egy nem reprezentatív felmérést szűkebb pátriámban,és a meghökkentő eredményeket látam:( Mert nem tanultunk meg lemondani önként, a kényszer nem tud már megtanítani erre..Hát csoda, hogy ennyi depressziós van?
                   Azt hiszen , jó terápia lehetne, ha néha kilépnénk a megszokásokból, és kimennénk az emberek közé..ha rácsodálkoznánk a teremtett világ  csodáira..ha megéreznénk, hogy mindig van legalább 1 ember, akinek a mi két kezünkre van szüksége..csak ki kellene nyújtani felé..."

Ha valaki nekem azt mondja, hogy lesz olyan évkezdet, amelyben engem SPORTBALESET ér, (amihez ugye köztudott, hogy sportolás szükségeltetik) hát azt gátlástalanul szembekacagom! Churcill-el együtt vallottam mindig is: no sport! Ám a világ változik, s néha még a részegszamarak sem tudnak ellenállni...

Most büszkén nézegetem a befáslizott térdemet. Csak tegnap kezdtem sportolni, s máris elzuhantam, mint a szeneslapát sportbalesetem volt! Mondhatni pár óra alatt süvítettem végig a testedzés izgalmas palettáján alfától az omegáig. Kikeltem a fotelból, sportoltam, balesetem volt, visszakerültem a fotelbe, csak most már jóval nehezebben bírok kikelni belőle.

További gyors, sportsikerekben reménykedem.

Azóta az ominózus tüntetés óta (Operaház, hátsó ajtó, nem is annyian vótak a zutcán a zemberek...) nem tudok szabadulni egy videorészlettől. A video készítői a hátsó ajtón távozó, ilyen-olyan nagyságokat próbálták megszólaltatni. Voltak köztük nevesek, de lám, én egy - számomra névtelen - párra emlékszem, annak is a női tagjára. Képzeljünk el egy dús idomú (nagyanyámék falujában ezt csöcsös-farosnak hívták elismerőleg...) roppant szőke, tornyos-fürtös, érett hölgyet, aki párja karján sietősen billegve próbál méltóságteljesen kisunyítani a bizonytalan közegből. Rajta nyitott leopárd bunda (reméljük csak egy plüss leopárd sír utána), alatta enyhén divatjamúlt, de erősen dekoltált lurex ruha, több rétegben sminkelt arcán mély megvetés a semmiből előtoppanó riporter láttán (nem volt ott az Operában, tehát ellenség...). Egy pillanatig úgy tűnik, hogy sem partnere sem ő nem fog válaszolni, de aztán a delnő másként dönt.

Nyi-lat-ko-zik! A kérdésre, hogy mi volt odabenn, közli, hogy egy szép magyar koncert. A magyar szót erősen megnyomja, utalván arra, hogy csak az a magyar, aki benn volt az Operaházban, így aki nem, riporter, tüntetők, azok teljesen nyilvánvalóan nem azok!  Egyszóval, aki BENN van az Operában az bárány magyar, aki künn az farkas nem magyar! Ennél a résznél mit nem adtam volna, ha egyszerű járókelőként ott állhattam volna a csöcsös-faros dús idomú delnő közelében!! Annyira elmondtam volna, hogy demostmáraztán a patám tele van azzal, hogy még akár egy ilyen, libaagyú, szerencsétlen teremtés is vindikálja magának a jogot megminősíteni: ki a magyar, és ki nem?! ELÉRKEZETT AZ IGAZSÁG PILLANATA FELEIM! SZÍNT VALLOK, TOVÁBBÁ BIZONYÍTANI IS TUDOM! Unokaöcsém családfakutatói hevülete következtében kiderült, hogy eleim sok száz éve magyarok. Könnyen lehet, hogy Árpád apánkkal érkeztünk e szép vidékre, ha nem is vezérként, gyalogként mindenképpen.  Felmenőim dolgoztak, harcoltak, szenvedtek, szerettek, sírtak, nevettek, éltek és haltak. Részeg Szamárék tehát honn voltak és vannak e hazában, ember emlékezet óta. Mégsem érzem úgy, hogy több jogom lenne itt bármihez, mint bármelyik rendes, becsületes polgártársamnak, függetlenül attól, milyen ágyban született. Azt viszont kikérem magamnak, hogy bárki, akár egy olyan is, akinek bérlete van az Operaház vészkijáratához, védje az én magyarságomat, (részeg szamarak hosszú sora eddig is megvédte, majd szólunk, ha segítség kell!) esetleg minősítse azt. Méghozzá nem tettek, teremtett értékek, hanem aktuális politikai széljárás alapján.

Mondjuk az is igaz, hogy mindezt a dekoltált delnő meg sem értette volna. Nem megértésre való az ő agyberendezése... Miből gondolom? Két dologból. Egy: az Operaházban nem egy szép magyar koncert volt, hanem az új alaptörvény "ünneplése", de ez valahogy elkerülhette a figyelmét. Kettő: mert azon a lebiggyesztett cseresznyeszáján még az is ki bírt jönni, idézem: "Az alkotmányt a nép választotta!" Édes jó Istenem...

De hallga csak! Én még rá is azt mondom: magyar asszony. Ha nem is fogok vele büszkélkedni úton-útfélen...

Ha életed során valami ismeretlennel találkozol, amiről nem tudsz semmit, próbálj legalább valamennyit megismerni belőle. Ha nem érint meg, vagy sajnálod a rászánandó időt, mondd azt: ezt most kihagyom, de mivel semmit nem tudok róla, véleményt alkotni sem áll módomban. Senki nem fog ostobának tartani.

Ám, ha életed során valami ismeretlennel találkozol, amiről ugyan nem tudsz semmit, de nagy garral kijelented, hogy marhaság, anélkül, hogy bármennyit is megismertél volna belőle - mindenki ostobának fog tartani.

- De hol van a Jézuska?!
A cérnavékony hangocskába felháborodás, tanácstalanság és elkeseredés vegyül. Tulajdonosa öt éves lehet. Mellette nagymamája toporog, húzná el, de ő nem tágít. Csak áll a tér sarkán elhelyezett kis Betlehem előtt, és kérdez. Hát hol van a Jézuska, hová tűnt? A Betlehemet környékbeli iskolások készítették, jórészt hungarocellből, bájosan bumfordi Szűz Mária mellett áll az elnagyolt arcú József, háttérben a kajla háromkirályok, egy-két behemót juhocska... hanem a jászol, a Szent Kisded helye üres.

Vajon ő is hungarocellből volt? Vagy arasznyi játékbaba? Esetleg rongyból készült, s a pólyából két rost tollal festett szempár látszott csak? Mindegy milyen volt, az öt évesnek Jézuska volt, és most nincs sehol. Nélküle meg mit ér a Betlehem? Vajon ki vihette el? Egy ebadta? Egy spicces arrajáró? Vagy valaki, akinek még arasznyi babára se futotta az ő kisdedének? Milyen okból tüntették el? Rosszaságból? Hülye viccből? Kétségbeesésből? Mindegy, a lényeg hogy nincs itt, az öt éves meg lecövekel, és igen elszántnak látszik. Ő addig innen egy tapodtat se, amíg meg nem lesz a Jézuska. Kétségbeesett nagymamája eleinte kér, könyörög, rimánkodik, majd végső kétségbeesésében hatalmasat füllent. A Jézuskának is lehet dolga, most az után jár biztos, de majd visszatér, lehet, mire legközelebb erre járnak, már itt is lesz... Az öt éves vonakodva bár, de rááll az alkura, hát jó, menjenek haza egy kicsit, de ő visszajön. Nézek utána, amint menetel, parányi csizmácskájában, puffancs anorákjában, és piros pomponos sapkájában, még a hátáról is látszik, elszánt kiskölök, ez visszajön. Méghozzá rövidesen. Cselekedni kell!

Elvágtatok a szomszéd utcába lévő kedvenc üzletembe, egy régiségboltba oltott tárgy-turkálóba, ahol minden van, az értékes régi festménytől a fületlen pitykegombig. Röviden előadom mi járatban vagyok, hangsúlyozom, hogy ügy sürgős és kényes. Szóval kéne egy arasznyi baba, Jézuskának. A tulajdonosnő, aki semmin nem lepődik meg, kicsit keresgél a polcokon, majd elémrakja a jelöltet. Arasznyinak arasznyi, viszont jajszőke loknikat visel, bájos kalapkát, és fodros szoknyát... Nincs az a kétségbeesett Jézuska-kereső öt éves, aki ezt beveszi...
- Jó, bocs, első körben a méretre koncentráltam...- szabadkozik a tulajdonosnő, majd eltűnik raktára pokoli bugyraiban. Csak a zajokból következtetek, hogy szenvedélyes a dúlás, pottyanások, puffanások, majd a diadalüvöltés:
- Megvan!!
Pont egy arasznyi, régi-régi gumicsecsemő, ha nem lenne bizarr, azt is mondhatnánk, az Isten is Kisjézusnak teremtette. Csakhát...
- Pucér...
- Megbocsáss, így hirtelenjében nem emlékszem, milyen palástban is született a Kisjézus? Bíborban? Bársonyban?!
- Jó, hát Te is tudod, mire gondolok...
- Mire?!
- Hogy Mária a kisdedet pólyába takarta...
- Most az a rész jön, hogy van-e raktáron arasznyi pólya, biblikus színezettel?!
- Jó, nem kell KONKRÉTAN pólyának lennie, lássuk be, Mária sem azsúrozott, fodros pólyába takarta a gyermeket, de akkor is kell valami... egyszerűen nem fekhet pucéran a jászolba!
- Van itt egy fél pár, norvégmintás kesztyű... pont egy arasz.
- Már látom is az átírt Bibliát! És akkor Mária egy norvégmintás, kesztyűre hajazó kötött zsákba csavarta gyermekét...
- Szellemeskedés helyett valami ötlet a kedves vevőtől? Rajta, tetézd a bőkezű vásárlást, a baba eddig 150 forint...
- Nincs valami anyag darab?
- Na várj csak... mintha eltettem volna valamit az alsó fiókba...bingó! Pont jó lesz. Bebugyoláljuk a kis feje körül, tessék kétszer is körüléri, meg is tudom kötni. Na MOST mi a gond?!
- Ez RÓZSASZÍN...
- És?!
- A Kisjézus ugye kisfiú...
- Nem mondod komolyan, hogy ha most egy égszinkék anyagdarabot találtam volna, akkor teljes lenne a Betlehem-style?! Fő tekintettel a nemi jellegre!?

Szerencsére ennél a résznél az üzletben már jó ideje kolbászoló idős hölgy beleavatkozott a párbeszédbe. Rámutatott arra, hogy a helyzet sokkal rosszabb is lehetne, ha például piros alapon fehér pöttyös anyag került volna elő, továbbá felhívta a figyelmet arra, hogy a Jézuska-kereső öt éves a meglelt kisdednek fog örülni, s fittyet hány arra, milyen színű a pólyája. Beláttuk, amit be kellett látnunk. A babát és a hevenyészett pólyát végül ajándékba kaptam, a nemes célra való tekintettel. Vadászvágtában rohantam vissza a betlehemhez, valami azt súgta, nagyon kell sietni.

És igen! Épp csak becsúsztattam a pót kisdedet a jászolba, a sarkon feltűnt - csizmácskában, puffancs anorákban, piros pomponos sapkában - lakókörzetünk legelszántabb Jézuska kutatója.

Épp időben. A Kisjézus megszületett!:-)  

JAVÍTOTT KIADÁS!

Előző postomban javasoltam, a kedves errejárók tegyék hozzá kívánságaikat az én szerény új évi listámhoz.
Ezzel indultunk:
- józan ész
- higgadtság
- méltóság
- oltalom
Ezekkel bővült:
- optimizmus, humor, egészség (Perenne)
- pia  (Lacibá...és én is, naná!))
- szerencse (Laura)
- csoda; 200 négyszögöl dohányültetvény, kb. 300 n.öl jófajta direkt termő, ua. gyümölcsös, természetesen déli fekvésű hegyoldalon, ásott/kitéglázott kúttal, pincé(kk)vel, présházzal, harapható csenddel. (Defalla)

Hiányos? Bizonyára, hiszen a kívánság mindig személyfüggő! Bár ha "csak" a felsoroltakban bővelkednénk ebben az esztendőben, nem hinném, hogy bárkinek eszébe jutna panaszlistát írni...:-)

Arra akár személyes garanciát is adhatok: érdekes év lesz! Rendhagyó újévi kívánságokként azokat sorolom fel, amelyekből a legtöbbet szeretném valamennyiünk számára. Úgymint:
- józan ész
- higgadtság
- méltóság
- oltalom

Aztán ki-ki tegye hozzá a magáét! Egy biztos: nekem jó lesz, ha Nektek jó lesz!:-)

Nagyon régen küzdöttem a megfázás tüneteivel. Azért nem felejtettem el őket. Torok kaparás, orrcsiklandás, egyre gyakoribb orrfúvás, tüsszentés... hohó, elejét vesszük ennek! Mézes fokhagyma, aszkorbinsav nagykanállal, és talán valami gyógyszer. Ha gyógyszer, akkor csak kinin tartalmú lehet, régimódi szamár vagyok, én ebben hiszek. Mondok a gyógyszerésznek:
- Megfázás elleni gyógyszert keresek, amiben kinin van.
- Kinin??!!
Úgy kérdi, mintha valami földöntúli varázsszert követelnék tőle.
- Kinin... - ismétli - nem hiszem, hogy ezt ma már alkalmaznák...
- Talán mégis.
Ingatja a fejét, s közben úgy néz rám, mint valami ősemberre, hát honnan szalajtották ezt... kinin... jó hogy nem fehér kakast akar áldozni fekete kör közepén... Én közben lázasan töröm a fejem, hogy is hívták azt a kinin tartalmú gyógyszert, amely jónéhány évvel ezelőtt hű társam volt a nátha és borzongás elleni harcban? Megvan!!
- Chinocisalist tartanak?
- Hogyne! - mondja megkönnyebbülten, s a homlokára van írva, na végre, magához tért a kedves beteg. S már adja is a dobozkát, amelyen az összetevők között első helyen szerepel: KININ szulfát.

Ennyit a fjordokról!:-))

Azt hiszem, egyensúlyban vannak a serpenyők. Azért lássuk!

Nem szerettem jobban, akiket szeretek, csak mert karácsony van, mivel eddig is úgy szerettem őket, ahogy csak bírtam!
Nem szerettem jobban azokat, akiket nem szeretek, csak mert karácsony van, álszentséget még ők sem érdemelnek tőlem.
Nem ettem-ittam betegre magam, de szeretteimmel együtt megadtuk a módját, és a "módot" megosztottuk olyanokkal, akiknek ez nem állt volna módjában.
A nekünk jutó finomságokat viszont lelkesen fogyasztottam, nem forgattam a szemem két cupák között, hogy juj, azért de szörnyű, hogy vannak, akik éheznek.
Nem sipogtam, hogy borzasztó ez az elüzletiesedett karácsony, hiszen a szeretet és béke nem helyettesíthető ajándékokkal.
Helyette nem helyettesítettem ajándékokkal a szeretetet és békét, volt is belőlük bőven a fa alatt! A két utóbbiból jó sok!:-)
Nagyon nem értettem egyet azokkal, akik "legalább karácsonykor!" felkiáltással megpróbálnak más embernek látszani.
Olyan voltam az ünnepen, mint máskor, titkon remélve, hogy énemtől a hétköznapokon sem futna világgá a Karácsony Szelleme.
Nem festettem, frázisokat pufogtatva, émelygősen bájos fantazmagóriákat a karácsonyomról, (se előtte, se alatta) amelyben minden örömbódottá', miközben rózsaszín angyalkák szórják ránk a csillagport.
Viszont megelégedve tapasztaltam, hogy a sallangmentes élet is nagyszerűen alkalmas az ünnep teljes megélésére.
Nem énekeltem karácsonyi énekeket, mert az oly nagyon megható, ugyanis nem szeretek/tudok énekelni.
Élvezettel hallgattam azokat, akik viszont szeretnek és tudnak is dalolni. Csupán lélekben énekeltem velük, amit környezetem őszinte megkönnyebbüléssel nyugtázott.
Nem éreztem úgy hogy a karácsonyomnak ha török, ha szakadok, olyannak kell lennie, innen-onnan összeszedett forgatókönyvek, légből kapott elvárások alapján, mint amilyen a nagykönyvben meg van írva. Hagytam, hogy az ünnep sodorjon.
Meghálálta.
Nem sajnálkozom, hogy elmúlt 2011 karácsonya. Az ünnepek már csak ilyenek.
Meg olyanok is, hogy visszatérnek.:-)

Szakítsuk most meg egy pillanatra a töltöttkáposzta-halászlé-megmindenamiösszeehető körforgását, egy kis karácsonymentes eszmefuttatással. Egy bizonyos Németh Lászlónéról (Foto: MTI) lesz szó, aki most került a a Nemzeti Fejlesztési (muhaha) Minisztérium élére.

DIPLOMA NÉLKÜL!?

Egyedül vagyok az országban, aki nem ezen a hiányosságon háborodott fel nevezett hölggyel kapcsolatban? Illetve, aki elhalasztja háborgását legalább addig, amíg új tisztségében nem cselekszik valamit, amiről őt megítélni lehet? (Nincsenek illúzióim, de akkor is...) Ha már ízekre szedjük ezt a teremtést, és igen, szedjük csak, hiszen ugyebár nemzetünk fejlesztésére lesz alkalmas, vagy alkalmatlan ő, miért nem a lényeget vizslatjuk? Szakértelem például. Gyakorlat. Racionális és reménytkeltő program. Együtt gondolkodási képesség magával a nemzettel. De nem úgy ám, ahogy a régi moszkovita dal sugallta, " A párttal, a néppel egy az utunk...". A párttal NE - lett légyen bármelyik - a néppel IGEN! Szóval, ha ez a derék feleség ne adj' Isten beválna,  (nincsenek illúzióim, de akkor is...) az nem számítana, mert NINCS DIPLOMÁJA? Úgy általában. Mert ha lenne bármilyen, egy semmire nem használható fecni, amilyen százezreknek van e hazában, akkor minden rendben volna?

A nemzetgazdasági miniszternek van diplomája...

Ha a magamfajta páratlan ujjú patás néha ráérez valami jó dologra, akkor én, amondó vagyok, ne próbálja cifrázni az újdonság kedvéért.

Hát tessék!:-)

(Ez nem egy kitalált történet. Mellettük ültem a kávézóban, ha akartam, ha nem, minden szót hallottam.)

- De én nagyon szeretlek! - mondta a lány, és párás, bociszemekkel nézett a fiúra. Az elhúzta a kezét, és szemmel láthatóan nagyon kellemetlenül érezte magát. Szeretett volna már túllenni a kínos beszélgetésen.
- Talán bizonytalan vagy bennem? Nem hiszed el, hogy szeretlek?
- Nem erről van szó...
- Akkor miről? Miről van szó? Szeretlek! Ez nem elég?
- Nem! -
- Nem elég? - a lány szeméből kigördült az első könnycsepp, úgy kapta hátra a fejét, mintha megütötték volna. - Hát mit tehetnék még?
- Hogy hívták a kutyámat, amit ötéves koromban elütött az autó?
- ....
- Sokszor meséltem róla.
- Ne légy ilyen gyerekes, hát számít ez?! Én Téged szeretlek, nem a döglött kutyádat!
- Mitől félek a legjobban?
- Neked semmitől nem kell félned! Én szeretlek!
- Nem, Te nem engem szeretsz, hanem az érzést. Tulajdonképpen Magadat, ahogy megéled. Én csak egy eszköz vagyok ehhez. Még arra se méltó, hogy figyelj rám. Hát ezért...
- Te nem tudod mi a szeretet!?
- Legyen így! - a fiú lemondóan legyintett, aztán elbúcsúzott. Sietve lépett ki az utcára, és elindult. Talán csak minél messzebbre a kínos jelenettől. Talán oda, ahol majd úgy szeretik nagyon, ahogy az neki is jó lesz.
********************************************************************
(Alaposan elgondoltam a hallottakon, hiszen ebben az időszakban a szeretet az a szó, amit tán a legtöbbször kiejtenek. Ám nem árt arra is gondolni hogy a szeretet öncélúan nem létezhet! Annak tárgya pedig nem puszta eszköz, hogy önnön nagyszerűségünktől megmámorosodva, érzelmeinket megéljük, tekintet nélkül arra, használunk-e vele vagy sem. És kövezzenek meg így karácsony közeledtével, de a szeretet önmagában nem gyógyír minden bajok ellen. Ébredése jó kezdet, de nem végcél. Kellenek mellé "társak": figyelem, tapintat, áldozathozatal, türelem, erő, tolerancia... hosszú a sor. Így hát meg is fogalmazódott bennem a karácsonyi jókívánság: Mindenki kapja meg a számára megfelelő szeretetet! S, ha ez így lesz, felőlem aztán szólhat szakmányban a Jingle Bell is...)

Úton vagyunk, hosszún, megszállunk egy falu nyájas vendégfogadójában. Idegen táj, idegen ágy, idegen kutyák ugatása kúszik be a szellőztetésre nyitott ablak kis résén. A korai este sötét, mintha éjszaka lenne, havat jósolnak hajnalra, amikor tovább indulunk. Érdekes érzés, ha az ember megszáll valahol útközben, nem nagyon barátkozik a hellyel, hiszen nem oda indult. Neki csak egy állomás, pár órányi pihenés csupán, ami másoknak ugyanott akár egy leélt élet. Ott van, és még sincs ott.

Csak egy átutazó.

Azért menjünk ki, szippantsunk párat a fagyos, idegen levegőből, hagyjunk pár lehellet nyomot, itt is voltunk. Automatikusan nézünk fel az égre, nem számítunk semmire, csak vastag felhőtakaróra, hiszen hó lesz itt rövidesen, a tévében is bemondták. És ott van! Két felhőpaplan között, a tenyérnyi tiszta, esti égbolton ott ragyog a csillagunk. A miénk, mi választottuk, lessük, amikor csak lehet, minden évszakban, s, ha ránk ragyog, megkönnyebbedik a szívünk, itt a csillagunk, vigyáz ránk, ugyan mi baj lehet? És itt csillog megint, pont felettünk, váratlan ajándékaként a hideg, téli, idegen éjnek.

Jó úton járunk.

Megvallom őszintén teljesen közömbös számomra, ki, milyen stílusjegyek mentén karácsonyol. Nem járok pukkadozni plázákba, vásárokba, hogy jujfujj, mennyire elüzletiesedett az ünnep, nem fintorgok bele a más éléskamrájába, hogy micsoda prosztó dolog karácsonykor szétenni magunkat, s bár én műfenyőt állítok, nem bélyegzem környezetgyilkosnak azt, aki valódi fenyőillatra vágyik, és nem kiáltom ki giccsnek a különböző rendű és rangú angyalfigurákat. (Főleg azért nem, mert nekem is van egy pöpec angyalgyűjteményem, de erről majd később...) Az én ünnepi rituálém nekem felel meg, a másé meg másnak, nincs itt semmi gond, amíg nem kezdődik el az én ünnepem igazibb, és különb, mint a Tiéd játék, amelybe nyilván nem szállok bele, csak szép csöndben kiröhögöm a versenyzőket.

DE!

Az, hogy egy kereskedelmi csatorna (ne mondjunk neveket, TV2) stúdióját, karácsonyi hevületében, úgy díszítse, hogy káprázó szem nélkül azt nézni lehetetlenség, abba viszont beleszólok, mert néző vagyok, fizetek érte, s mert merénylet mindennemű ízlés ellen, nem beszélve arról, hogy nem rejti jótékonyan az otthonok fala. A berendezők ezen a karácsonyon úgy érezték fenyőből sosem elég, szabályos dzsungelt raktak belőlük a falakra, majd nyilván, hogy eltakarják, telezsúfolták díszekkel. Úgy tűnt, mintha az ünnep-stylistok két-három mázsányit szereztettek volna be - válogatás nélkül - minden díszből, amit valaha alkalmaztak karácsonykor, majd duhajul ráömlesztették valamennyit szerencsétlen ágakra. Gyanítom, idén karácsonyra is trendet alkottak, azért voltak az ágak szomorúan barnás olajzöldek, amelyeket, zömmel sötétlila, gyöngyfüzérek tettek még nyomasztóbbá. A hagulaton nem sokat emelt, hogy nagy néha a lilák mellett felbukkantak pirosak is (!?), valamint ormótlan formájú, nagy arany izék. Ez elé ültették szerencsétlen műsorvezetőt FEKETE ruhában, kebelén mértéktartó kalocsai hímzéssel, megspékelve két riadt vendég társaságával. A látvány és a színvilág inkább illett volna egy kültelki jósnő budoár-barlangjához, semmint ahhoz a vidám ünnepváráshoz, amire a műsorvezető amúgy folyamatosan kapacitált.

Nem járt sikerrel...

Tegnap, baráti körben összevitatkoztunk az adventi gyertyák sorrendjének jelentésén. Aztán mindenki merített a különféle információs forrásokból, s "megszületett" a végeredmény. Azért tudósítok erről, mert a vitából kiderült, még vallásos emberek is keverik néha a sorrendet. És, ha már advent, legyen kövér helyes!:-) Az első gyertya jelentése: a HIT, másodiké: a REMÉNY, a harmadiké: a SZERETET, a negyediké az ÖRÖM. Ez utóbbit gyújtjuk meg a karácsony előtti vasárnapon. A szigorúbbak ezután a gyertyák színeit is előhozták, mondván, milyen dolog, hogy ma már mindenféle csiricsáré színekben díszelegnek a koszorúkon! Holott a szabály: három lila és egy rózsaszín! Azaz, a bűnbánat és megtérés (lila) majd a közelgő ünnep tiszta csodáját szimbolizáló rózsaszín a helyes gyertyaszín! A vita ezen részében már nem vettem részt. Eretnek módon ugyanis úgy gondolom, a Nagyfőnöknek odafenn mindegy milyen színű gyertyákat gyújtanak az emberek, ha tényleg megélik a hit, remény, szeretet és öröm érzését. Ha tényleg megélik...
***********************************************************************
Utóirat: de azért az a gyertyaárus gondolkozzon el azon, milyen rusnya dolog az adventre vásárolt, egyébként méregdrága gyertyákról azt állítani, hogy nem folynak, nem csöpögnek!? Folynak, csöpögnek, sőt BUZOGNAK, koszorúra, mellé, és alá! Az ilyen kérem, négy, nagyon bűnbánó, sötétlila gyertyát érdemel a koszorújára, hogy a legszebb karácsonyi, összepocskolt terítőjén százszor leírja, nem hazudok többet a gyertyáim minőségéről, sem adventkor, sem máskor!
Nahát!?
***********************************************************************
Utóirat 2: Időközben újra fellángolt a vita. Izmosodik az az álláspont, miszerint a HARMADIK gyertya igenis az örömé, míg a NEGYEDIK gyertya a szereteté. Nem tudom, hogy a vitakör meg tudja-e szerezni a Vatikán állásfoglalását, az enyém változatlan. Ami igazán számít: az emberek valóban éljék meg és át a hit, remény, szeretet és öröm érzését. Mindegy milyen színű gyertyák és ég alatt.