Boldogan rajzottunk ki Budakeszi tündérhegyi részére mi hárman, a két nordic walking botom és én. Végre itt a napos idő, gyalogoljunk hát az erdei ösvényeken, kis (és nagyobb) madárkák lelkesítő csivitelésétől kísérve. Kitűztem az útirányt: Tündérhegyről a Vadasparkig és vissza. Nem voltam egyedül. Kiránduló családok lepték el az ösvényeket, köztük egy fiatal pár egy ötéves forma fiúcskával. Én IMÁDOM a gyerekeket, csak nem akkor, amikor a botok is nálam vannak. Általában vagy teljesen háborodottnak tartanak (itt hadonászik a síbotokkal, amikor nincs is tél...) vagy nagyon betegnek, akinek két bot is kell, s még így is bénán lépeget...
                    A kisfiú is nagyon méregetett, mint utóbb kiderült, más okból. Megtudakolta ugyanis tőlem, jó irányba tartanak-e a Vadasparkhoz. Nyilván úgy gondolta, akinek két botja is van, biztos jobban tudja az utat... Megnyugtattam, hogy jobb irányba nem is tarthatnának, én is oda megyek. Hamarosan meg is érkeztünk. Fordultam volna vissza, amikor egy határozott hangocska megállított:
- Hát Te meg hová mész??? - kérdezte pöttöm követőm döbbenten.
- Vissza, ahonnan jöttem.
- De hát itt vannak az állatok!? Meg se nézed őket??
                   A Parasztudvar előtt álltunk, gondoltam teszek egy gyors tiszteletkört a csirkék, nyulak, birkák, kecskék enervált karéjában, had nyugodjon meg a kis lelke, aztán usgyi. Épp hordom az irhám elfele, amikor megint megállít.
- Tovább nem jössz?
- Hát... nemigen...
- És a medvékre, meg a farkasokra nem is vagy kíváncsi?!
- De, de... - hebegtem, - csak tudod most inkább gyalogolnék.
               Erre már csak legyintett. Ezt elbocsátásnak vettem, szaporáztam hát visszafelé. Az emelkedőnél ért utól a hangja.
- Furi vagy, tudod?
            Már régen!:-)

- Támadnak ezek a szemét trollok...pfffff! - sipította felháborodva a troll, majd támadásba lendült.

A Bankszövetség egyik prominense beszélget a riporterrel, az egyik tv-csatornán. Azt mondja: a bankszektorra csak annyi terhet szabad rárakni (értsd: bankadó, tranzakciós adó...) amennyit elbír.

Kiegészítésem: az emberekre is!

Különben nem lesz szőlő, nem lesz lágy kenyér, sem a bankszektorban, sem azon kívül!

Amikor megismertem, olyan volt, mint a méz. Aranyló, dús, édes szellemi ízeket, érzelmeket csordító. Az ilyen típusra szokták mondani, hogy az Isten jókedvében teremtette. Pillantásából sugárzott az életigenlés, mosolya mindig tiszta jókedvről , jóindulatról árulkodott.

A változás hirtelen jött, és érthetetlenül. Amennyire nyomon követhettem az életét, nem történt benne drámai változás, néhány átlag problémán kívül, amelyet még az is eltorzulás nélkül megold, akinek pillájára nem cseppentett mézet a Teremtő, születésekor. Átlag problémák... talán ez volt a gond? Hiszen ő különleges volt... érezték rajta, mondták neki, s ő elhitte. Talán jobban is, mint kellett volna. Egy különleges teremtés, az átlag élet díszletei között. Talán úgy gondolta, most már az élettől több járna. Gyorsan, túl gyorsan tűnt el belőle mindaz, ami különleges mézességét adta, az egyszerűség, a derű, az örömteli rácsodálkozás a világra, a bizalom és bizakodás, s az üres helyet pedig epe foglalta el. Már nem remélt, hanem elvárt, nem kért, hanem követelt. Számonkérő lett, szekánt, sértődős, és irigy, irigy a végtelenségig. Bárkire, aki olyasvalamit birtokolt, ami neki járt volna... szerinte. Mindenhol bántást szimatolt, amit kemény ütésekkel torolt meg, ha jogos volt, ha nem. Harpagon-i módon csak kapni akart, főként elismerést, bizonyságokat arra, hogy ő különleges, amikor már rég nem volt az.

Nemrégiben a szemem elé került két fotója, egy pár évvel ezelőtti, meg egy mostani. Ismeretlen meg nem mondaná, hogy ugyanarról a személyről készültek. A régebbin ott a méz, az újabb fotót az epe uralja, a pillantás engesztelhetetlen, kemény, gyanakvó. Szeretném hinni, hogy megmarad körülötte pár türelmes, jó ember, akik még emlékeznek arra, milyen különlegesen szerethető volt, amikor még nem akart deklaráltan különleges lenni. S elszántan remélik, az volt az igazi énje, ami most csak téli álmot alszik.

Különben különlegesen nehéz, keserű élete lesz.

Elmúlt éjjel azt álmodtam, hogy teljesen más vagyok.

Józan voltam és okos.

Borzalmas volt!

                          A maszatolós emberkék egy gazdátlan rajzmappában laktak. Volt ott minden, ami a rajzoláshoz kellett: hófehér lapok, ceruzák, még színes kréták is. Születhettek volna itt gyönyörű alkotások, fekete-fehérek, vagy akár színesek, megannyi egyenes, vagy görbe vonallal. De az emberkék nem alkottak semmit.                              
                        Eleinte persze húztak vonalakat, ki, milyet gondolt, határozott egyeneseket, pufi köröket, kacskaringós görbéket, de ezzel hamarosan felhagytak. Ugyanattól féltek mindannyian. Mert mi lesz, ha a többiek megkérdik: mit rajzoltál? Akkor bizony meg kell mondani, hogy egyenest. Vagy kört. Vagy görbét. És, ha a többieknek nem tetszik az egyenes? Vagy a kör? Vagy a görbe? Máris megbélyegzettek lesznek, egyféle vonalasok, s mint ilyenek, esetleg megvetés tárgyai a másféle vonalasok szemében. A színes krétákra már nem is mertek gondolni. Lándzsát törni a kék mellett, amikor a többiek esetleg a pirost kedvelik? Vagy a zöldet? Vagy a barnát? Vagy a többi szín bármelyikét? Hooooogyisne!?
                           Nagy kínban voltak, ugyanis "nemrajzolni" sem mertek.  Mert miféle, rajzmappában lakó emberke az, aki nem rajzol?! Így aztán csak járkáltak a rajzlap környékén, ceruzával a kezükben. Megpróbáltak úgy tenni, mint akik erősen gondolkoznak azon, mit is rajzoljanak. Topogtak lábaikkal, morzsolgatták állukat, hümmögtek, felfelé néztek, szóval megpróbálták érzékeltetni, hogy ők már MAJDNEM rajzolnak, csak egy kis ihletcafat hiányzik még... Egyszercsak mit látnak??? Egyikük - nekik háttal - rajzolni kezdett. De még hogy?! Mint a motolla, járt a keze! Amikor megállt, köréje sereglettek. A papíron ezt látták:

          - Mi ez? - kérdezték a bátor alkotótól, aki sugárzó ábrázattal felelt.
          - Bármi! -
                   Az érdeklődők először döbbenten néztek össze. Homlokukat ráncolták, szemöldöküket vonogatták, ám egy idő múlva egyre szélesebb mosoly terült szét az ábrázatukon. BÁRMI! Micsoda nagyszerű szó! Íze, mint a mézé, jelentése pedig maga a megváltás. CSAK MASZATOLNI KELL! Húzni egy egyenest, vagy rajzolni egy kört, esetleg görbét, majd villámgyorsan elmaszatolni mindaddig amíg a valamiből felismerhetetlen bármi lesz! Vége a konkrétumok, állásfoglalások, megnevezések, és következmények zordon korszakának! Vége az ellenvéleményektől, netán kritikáktól való félelmeknek. Vége a megmérettetés és ne adj' Isten könnyűnek találtatás rémének. Megszületett a teljesítmény nélküli teljesítés, a gondolat nélküli eszme, a felvállalás nélküli vállalás. A BÁRMI koszos világában bármilyen lehet bármi és bárki, legfeljebb senki nem lesz Valaki, ami megint remek dolog, hiszen kizár minden súrlódást! Szóval boldogan éltek a maszatolós emberkék mindaddig, amíg a gazdátlan rajzmappát ajándékba nem kapta egy kisfiú. Örömteli izgatottsággal vette a számba a kincseket, a ceruzákat, krétákat, hófehér lapokat. A majdnem hófehér lapokat. Mert az egyiken ronda ceruzamaszatokat talált. A radír után nyúlt.
               Okos és ügyes kisfiú volt. Húsz másodperc múlva már boldogan rajzolgatott az immár hófehér lapra egyeneseket, köröket és görbéket a szivárvány minden színében.              

Amíg ha meghökkenek, ugyanúgy szisszenek fel, mint Te...

Amíg alváshoz készülődve ugyanúgy görbítem állam alá az öklömet, mint Te...

Amíg ugyanazok az ízek, illatok, színek bűvölnek el, mint Téged...

Amíg ugyanaz háborít, vagy lelkesít fel, mint Téged...

Amíg ugyanúgy tartom az arcom a Napnak, mint Te...

Amíg ugyanaz az erő emel, mint Téged...

Addig tudom, nem mentél messze, még ha soha többé nem is láthatlak ebben ez életben.

LOVAK KÖZÉ DOBVA - címmel jelent meg fent említett műsorújság kritikája a MTV1-en   látható Fábry show-ról. A szerkesztőségnek /se/ tetszett... Olyannyira nem, hogy a cikkíró így fejezi be:"Csak nincs, aki az ostort fogja, az ugyanis a lovak közé van dobva."  Feltételezem, a műsor összevisszaságára,szerkesztetlenségére kívánt utalni. Nem is lenne ezzel gond, hiszen ha nehezen is, megértettem, ám emberbaráti kötelességem figyelmeztetni. Mert mi van akkor, ha a cikkíró jártában, keltében egy lovaskocsira keveredik? Netán hajtja is azt?? Ezért most szólok, ha az ostort a lovak közé dobja, még semmi rendkívüli nem történik, maximum az ostorkészítő sértődik meg láttára. Hanem ha a gyeplőt...!? A páratlan ujjú patások ugyanis egyből leveszik, hogy valaki a bakon kiengedte az irányítást a kezéből, és már iramodnak is a szélrózsa minden irányába! Tanácsom tehát: semmit ne dobjunk a lovak közé. Egyelőre a műsorvezetőt se...:-))

Érdemes késő este elindulni, s autózni sok-sok kilométeren át csak azért, hogy a kora reggelt együtt köszönthesd a tengerrel? Érdemes belemerülni a, még kicsit csípős, sóspárás varázsba, tudván, a harmadik reggel már a búcsúé, és tengersok kilométert újra megtéve visszaérkezel egy tengertelen világba? Szerintem érdemes. És jótékonyan cizellálja a jövőképet. Jön a nyár, s az ember nem hagy el egy járt utat, ugyebár…J)

                        Kis megszakítással töprengek egy ideje ezen a híren: A hógolyó lavinává duzzadhat, a teljes magyar bankszektor üzleti terveit maga alá temetheti a Szegedi Ítélőtábla csütörtökön nyilvánosságra hozott jogerős ítélete. A döntés lényege, hogy a devizahitel folyósított forintösszegét és törlesztőrészletét ugyanazon a típusú árfolyamon kell számítani. Az ítélet ráadásul visszamenőleges hatályú, így ha azt a teljes magyar bankszektorra érvényesnek nyilvánítanák, a Portfolio.hu becslései szerint (csak lakossági devizahitelek esetében, késedelmi kamatok nélkül) hirtelen 70 milliárd forintjába kerülne a bankszektornak, majd pedig évi több mint tízmilliárd forinttal csökkentené bevételét a következő években.
                       Bár nincsenek illúzióim, hogy a teljes magyar bankszektort akár csak egy hófricskával is illethetné a jelzálogosok országrontó, gyülevész hada, ám, ha mégis, mi is itt a helyzet? Egy bíróság kimondta, amit én eleddig is tudtam, ha egy bank magyar forintban ad kölcsönt, bár a huncut elnevezésben svájci frank ALAPÚ szerepel, akkor a visszafizetést és a kamatokat is abban kéne abszolválni. Minden más megoldás tisztességtelen üzérkedés, uzsorásság. Ezt mívelték a bankok, ezt engedélyezték honunk akkori vezetői, s ebbe ment bele a nép, az istenadta nép.
                      Tehát minimum három felelőse van ennek a, fél országot sújtó, dicstelen pénzügyi történetnek. Mégis csak a harmadik szereplő (istenadta nép) fizet érte. És fizetni is fog - nyilván - hisz ott a cikkben a sokatmondó feltételes mód "ha azt a teljes magyar bankszektorra érvényesnek nyilvánítanák", és a szörnyű következmény "az (csak lakossági devizahitelek esetében, késedelmi kamatok nélkül) hirtelen 70 milliárd forintjába kerülne a bankszektornak majd pedig évi több mint tízmilliárd forinttal csökkentené bevételét a következő években." Még belegondolni is borzalmas! Tényleg, akkor már sokkal jobb, ha családok százai kerülnek az utcára, életek mennek tönkre, nyomortelepek szaporodnak... A bankok bevételét - már, ami a következő esztendőket /is/ illeti -  biztosítani márpedig muszáj! Punktum!

A közelmúltban szó esett itten birkákról. Perenne azt kívánta, írjam le az ÉN birka történetemet. Hát jó.

Az eset akkor történt, amikor horizontálisan a lóversenyzés világába keveredtem. Számos baráti versenyló istállóra emlékszem vissza párás szemmel, köztük V.L. idomár birodalmára, ahol egy időben az a birka élt, akinek egy ló volt a nyája. Nem ritkaság, ha nem is túl gyakori. hogy a versenylovak meg-megosztják boxukat egy-egy NEM lóval. Azért a szórás nem nagy, nem fordul elő szimbiózis királytigrissel, varacskos disznóval, vagy orángutánnal, többnyire macska, vagy birka a lakótárs. Ehhez persze egy érdeklődő, hogynemondjam liberális világnézetű paci szükségeltetik, aki nincs híján a nyitottságnak. Mert, ha híján van, egy összeköltözési kísérlet usque 5 másodpercig tart, és az újonnan beköltözni akaró még hosszan emlékszik, mekkorát is tud rúgni egy ló...

Nos, V. L. istállójának egyik éke, Elite Controll, barátainak Elitke, nyitott és nagyon eredményes versenyló volt, aki nem tiltakozott egy lakótárs, nevezetesen egy birka ellen. Hát összeköltöztették őket. A birka választott magának egy sarkot, Elitke udvariasan tudomásul vette, ennivaló volt elég, a harmónia megbonthatatlannak tűnt.

Úgy egy hétig.

Mert a birka ez idő alatt rájött, hogy Elitke az ő nyája. A nyájnak meg együtt kell maradnia. Így, amikor Elitkét kivezették tréningezni, versenyezni, a birka kútmély kétségbe esett. És ennek hangot is adott. A birkabégetést az emberek (NEM a birkatenyésztők) általában kedvesnek, vagy viccesnek találják, talán azért, mert nem kell állandóan hallgatniuk. Hát V.L. istállójában végtelenített lemezen hallatszott, amíg Elitkét máshová szólította a munkaköri kötelesség. Nincs jobb szó rá, a birka szabályosan ordított. Szünet nélkül, és olyan hangerővel, hogy az egy idő után mindenki idegeit kikezdte, legyen két, vagy négylábú. A bent maradt lovak idegesen nyihogtak, dobogtak, a lovászok pedig egyre több vattát tömködtek a fülükbe. Ám amikor már a szomszédos istállókban is morogni kezdtek a bégetés özön miatt, nem volt kétség, valamit tenni kell. Ha Elitkét kivezették, máris kezdődött a tiltakozás. De nem úgy, hogy beee, beee, nem is úgy, hogy beeeeeee, beeeeeeee, hanem úgy, hogy BEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE, szinte levegővétel nélkül. Amint Elitke visszatért az istállóba, az ordítás azonnal abbamaradt. Hát így esett, hogy Elitke a következő alkalommal sleppel vonult ki a pályára. Elől ment ő, a hajtójával, mögöttük valamelyik lovász, pórázon vezetve a birkát. A birka gangosan kivonult a pályaszélre, s Auguszta főhercegnő modorában megtekintette Elitke tréningjét, vagy versenyét. Majd szépen megvárta a kijáratnál, s ugyanabban a felállásban visszafáradtak az istállóba. Igazi látványosság voltak egy időben.

Hogy mi történt később? Nem szolgálhatok vidám befejezéssel. Elitke visszavonult a versenyzéstől, kanca lévén befedeztették, és leküldték egy vidéki tenyészetbe, ahogy a pályán mondani szokás - mamának. A birkát pedig... megették. Mert az emberek már csak ilyen javíthatatlanok. Nem gondolják, hogy a nyájnak együtt kell maradnia.

Az állandó hazudozással (akár a politikában, vagy az ezerszínű blogvilágban is...) az a baj, hogy hiába hiszi el pár jámbor, Istenben parcellázott lélek, és hiába bégeti odaadóan: ó beeee szép is a Te világod, ó beeee fantasztikus egyéniség is vagy Te, a hazug TUDJA, hogy amit mond, az nem igaz. És bármikor lelepleződhet. Ettől azért  meglehetősen kellemetlenül érzi magát titokban.

Jó tudni.

Megjegyezni kívánom, hogy a fent említett birkák bégetése nincs egy súlycsoportban az előző postban említett birkák bégetésével. Az ő bégetésüknek van értelme...

A történet még abban az időben kezdődött, amikor biztos voltam benne, hogy a Részeg Szamár blogot soha, senki nem olvassa majd. Gondoljunk bele, hát hány blog íródik csak e honban? S hány születik nap, mint nap?? Képtelenség, hogy bárki is rám találjon ezen a virtuális glóbuszon - gondoltam. Rosszul.

Elsők között volt, akik "hozzám szóltak". Ám a legelső, akinek nickjére tényleg őszinte érdeklődéssel kaptam fel a fejem. Ki lehet az, aki egy pázsitfű félét választ "álnévnek"? Férfi? Nő? NÖVÉNY?? Olvastam, mert olvasott. Aztán olvastam, mert érdekelt. Aztán már olvastam volna akkor is, ha nem olvasott volna engem tovább. Hamarosan kiderült, hogy nő, érzékeny, de törhetetlen lélekkel. Ritka élmény, amikor valaki rájön, hogy egy nyelvet beszél egy olyan emberrel, akit soha nem látott. Én, aki fennen hirdetem, hogy nem hajtok az olvasottságra (tényleg), vártam, hogy véleményezze, amit a netre vetettem. Amikor nem szólt, hiányzott. Meg szerettem volna ismerni. Nem csak a monitoron át. Emaileztünk. Telefonszámot cseréltünk.

Amikor először meghallottam a hangját a telefonban, secpec kialakítottam róla egy képet. Ezüstösen csengő hang, kiváló artikuláció, udvarias figyelem (azonnal elhallgat, ha közbevágsz, és figyel, hisz nyilván azért teszed, mert fontosabb dolgot akarsz közölni, mint ő...), és káprázatos műveltség, amit nem fitogtat, csak úgy van neki. Megtudtam, hogy vidéken él, és családi gazdaságot üzemeltetnek. Utóbbi nem nagyon fért össze a róla kialakított képpel. Aztán valahogy úgy képzeltem, hogy míg a család, nyilván szép szál, és izmos férfitagjai orcájuk verítékével, és agytekervényeik maximális kifacsarásával birkóznak a magyar mezőgazdasággal, ő otthon teremti meg azt a légkört, ahová jó hazatérni. Pihepuha kacsói közt könyvekkel, miközben a háttérben csipkefinom klasszikus zene szól...

És ekkor jött Omar Khajjám.

Beszélgettünk a múlandóságról, s erről neki eszébe jutott egy idézet, fenti úrtól, (amikor a nevét meghallottam, valami arab ételre gondoltam bizonytalanul) nyilván ismerem, mondta. (Állandóan feltételezi, hogy én ismerem, amit ő, pedig nem, és folyamatosan szem elől téveszti, hogy tán nem véletlenül Részeg SZAMÁR a nevem, de ezt most hagyjuk...) Egyszerűen el van ragadtatva ettől a perzsa költőtől, aki, mint tudjuk, (Ki?? Én nem, az biztos...) klasszikus rubái formában (MIBEN??!) verselt, egyébként kiváló matematikus, fizikus, csillagász és naptárkészítő volt, bár ő verseiből azt gyanítja, hogy filozófus is.  Azannya - mondtam, de azért éreztem, hogy nem ez a legemelkedettebb reakció Omar Khajjám parádés életrajzára, különös tekintettel a klasszikus rubái formákra. Ő viszont elnézésemet kérte, restellkedve, hogy most nem jut eszébe PONTOSAN az ominózus idézet, de másnapra megnézi a kötetében (nuku wiki...) és elmondja.

És megtette! Másnap reggel. Ezt ezüstcsengettyűzte a telefonba:
- Szóval Omár Khajjámra visszatérve... szerintem fantasztikusan kapja el a múlandóságot. Ahogy írja, volt egy Kapu, de kulcsa elveszett; volt egy Fátyol, nem tépte szét kezed;ma még miénk a hír s holnapra már kiejt rostáján az Emlékezet! Beeeeee!
- Ez mi volt?! - kérdeztem döbbenten
- Omar Khajjám... - válaszolta kicsit értetlenül, miközben ismét határozottan azt hallottam, hogy beeee...
- Nem a vers, hanem a beeeeee!?
- Jaaa... az a kos volt.
- KOS?!?!?!
- Igen, a kos. Most etetem a birkákat.

Azért kicsit értsünk meg engem is. Megérkezik ismeretségi körömbe egy szikrázóan művelt, kifogástalan modorú és hatalmas szívű úrihölgy, akitől a klasszikus rubái versforma egyáltalán nem idegen, s miközben egy ódon perzsa költőt idéz pontosan, BIRKÁKAT ETET! Ráadásul döbbenetemet totálisan félreértve, mentegetőzve hozzátette, hogy tudja, megkésett az etetéssel, de akadt egy órácska teendő a csirkékkel, meg a kacsákkal... ÉS MÉG NEM VOLT REGGEL NYOLC ÓRA!? Plusz Omar Khajjám!! Azóta sok birka lefolyt a Dunán idő telt el, s már megszoktam, hogy az ő életében teljesen kiszámíthatatlanul keveredik az irodalom, költészet, zene az állattenyésztéssel, földműveléssel, gabonaszárítással, könyveléssel és még ki tudja mivel. Én, mondjuk abban is elfáradnék, hogy fotelből kövessem egy napját. Ő csinálja.

Azt hiszem jobban bele kéne ásnom magam a klasszikus rubái verselés rejtelmeibe...

K: - Nem fogadnád el ezt a kendőt? Már mióta rakosgatom a szekrényben... Isten bizony egyszer sem volt rajtam!
R.Sz.: - Hűűű... ezek a zöld árnyalatok!
K: - Hát ez az! ZÖLD!? Én zöldben úgy nézek ki, mint egy fonnyadt saláta, dupla   ecetben...
R.Sz.: - Szeretem a zöldet!
K: - Na, akkor nem sértődsz meg, ha Neked adom?
R.Sz.: - Méghogy sértődni?! Egyenesen... Te K:! Most, hogy így közelebbről megnézem, ez egy Frey Ville kendő!! Tiszta selyem, kézzel festett...
K: - Ja, igen, én is elolvastam.
R.Sz.: - De K.! Ez egy nagy márka!
K.: - Tudom, tudom, láttad volna a dobozát, amiben kaptam a svájci barátnőmtől!? Először azt hittem, a doboz maga az ajándék!
R.Sz.: - K., ennek az ára tízezres nagyságrendű!?
K.: - Most mondd! Hogy valaki ennyi pénzt adjon ki, márka ide, vagy oda, egy ZÖLD kendőért!?
R.Sz.: Mondjuk, ha barna lenne, köszönettel bár, de nem fogadnám el. Utálom a barnát, még, ha Frey Ville is.
K.: Na látod... Látom, Te is úgy vagy ezzel, mint én, csak attól, mert egy darab Nagy Márka, még lehet haszontalan.
R.Sz: - Úgy van! Nem kell hasraesni!
K.: - Bár... meg kell hagyni, DOBOZT gyártani, azt tudnak!
**************************************************************************
Erről azonnal eszembe jutott Zs. karácsonyi története. Ő egy csinos, lila színű bársonydobozkát kapott. Mivel imádta ezt a színt, el volt ragadtatva családja figyelmességétől.

Egy csodálatos LILA doboz, amiben apró kincseket tarthat, nahát! Családja órákig pukkadozott a nevetéstől, majd nem bírták tovább, és megkérték, ugyan nyissa már ki a dobozt. Egy aranylánc volt benne - az igazi ajándék.
      Azért Zs. annak is nagyon örült...:-))

Vannak még csodálatos emberek, akik felismerik az IGAZI értéket!!

Tessék!

... a kérdés: csak én hiszem azt, hogy ebben az országban mindenki fizet adót? Még az útkereszteződésben "lapot áruló" hajléktalan is, aki az én Horn-talléromon vesz két zsömlét. Általános Forgalmi Adót. Szóval mindenki adózik, aki vesz valamit. (Aki meg szemét módon még ezt sem teszi, az már eltávozott ebből a világból, legfeljebb emlékének adóznak tisztelettel a rá emlékezők. Lehet, hogy nem kéne, lehet, hogy hogy direkte dobta fel a pacskert, csakhogy elcsalja az ÁFÁT. Mert ilyenek ezek, bármit kitalálnak, csak adózni ne kelljen...)

Most nem azokról beszélek, akik furmányos módon KEVESEBB adót fizetnek, mint jogos lenne (adócsalók, fujj!). Azokról beszélek, akik arról beszélnek, hogy vannak olyan elvetemült honpolgárok, akik EGYÁLTALÁN nem fizetnek adót. (Mint fentebb bizonyítottam, ez meg nem igaz.) Így aztán szegény, elegendő adót fizetőknek még több adót kell fizetniük, mert az elegendő nem elég. MIATTUK! A mocskos nemadózók miatt.  Így aztán azok, akik egyébként az ELEGENDŐ (???) mennyiségű adóforintokból, hajdehűde felvirágoztatnák kicsiny hazánkat ugyebár nem tehetnek semmit.

Maximum annyit, hogy ellenségképeket gyártanak. Mert amíg az öntudatos, becsületes adózó a nemadózónak bélyegzett polgártársra acsarog, addig nem jut eszébe megkérdezni, hogy az ő semmire sem elég adóforintjaiból jól sáfárkodnak-é azok, akik beszedik. A keveset nem illik számonkérni. Mert az úgyse elég semmire. Szót se érdemel...

Ügyes, nagyon ügyes!

... jó hír is akad.           

Lement a tojás ára.

A rossz hír: egy egészen kicsit...     

... ünnepet, a reményt sem feledve!

                        Most, amikor az ország három részre szakadt, azokra, akiknek van doktorátusuk, azokra, akiknek nincs, és azokra akiknek volt, csak elvették, ideje, hogy én is színt valljak. A harmadik csoportba tartozom. Igen. Nekem is adtak doktori címet, de elvettem. Kifejtem!
                        Amikor jelen lakhelyünkre költöztünk, hamar kivívtuk a ház gondnoknőjének, Manci néninek szimpátiáját. (Konyak, bonbon, virág ünnepi alkalmakkor...) Egyszer meg is súgta, neki már annyi emberrel volt dolga, hogy azonnal felismeri, ha "jobb" emberekkel kerül össze. Igyekeztünk legalább nyomokban hasonlítani a Manci néniben rólunk kialakult képhez, míg egy szép napon kicserélték a kapucsengő táblát, melyen a nevek már botrányosan kifakultak. Röviddel ezután felcsengettek hozzánk:
- Részeg Szamárral beszélek?
- Igen!
- Kérem azonnal jöjjön! A kapujuk előtt összeesett egy ember!
                      Bár nem nagyon értettem, hogy az összes lakóé közül miért pont a mi kapucsengőnkre esett a választás, leszáguldottam. A kapunk előtt tényleg ott feküdt egy ötvenes férfi, összeverődött bámészkodók gyűrűjében. Mikor föléhajoltam, olyan biztos lettem a diagnózisban, mint orvosprofesszor az ezredik mandulagyulladás észlelésekor: ez az ember pocsolyarészeg! Ezt alátámasztandó, az ájult megelevenedett. Hirtelen felült, véreres tekintetét az enyémbe mélyesztette, és megérdeklődte:
- Mi a f......t bámulsz, tetű g..i?!
                     Míg én a megfelelő válaszon törtem a fejem, a "beteg" minden segítség nélkül talpra vergődött, és egy különösen rakoncátlan villám nyomvonalán elindult. Egy bájos dalocskával bíztatta magát (ajjaja kokodzsambo...ajjajéééé) és hamarosan eltűnt a szemünk elől. A bámészkodók megbeszélték a történteket. "Mondtam én, hogy be van rúgva...", "Jójó, de akkor is orvost kell hívni, minden eszméletlen emberhez!?".
                   Orvost?
                   Orvost????
                   Megkérdeztem gyorsan ki és lehívómat, honnan gondolta, hogy orvos vagyok?? - Hát a kapucsengőről! - bökött a névtáblák felé. Jobban szemügyre vettem a ránk vonatkozó részt, és mit látok?! Dr Részeg Szamár, Élete Értelme. Nem mentem bele annak taglalásába, hogy egy dr nem jelent feltétlenül orvosdoktort, inkább Manci nénihez mentem, megtudakolandó, hogyan került ez a két betű a nevem elé?? Hát azt ő íratta oda! De miért az Ég szerelmére??
- Nézze Szamár, - mondta Manci néni - Maga olyan kedves, értékes ember. Azt akartam, hogy már a kapucsengő tábláról is kiderüljön.
- Hát... ez igazán kedves ötlet... - habogtam zsibbadtan, majd belémbújt a kisördög, és megkérdeztem, - Életem Értelme miért nem kapta meg a Manci néni féle doktorátust? Ő nem értékes ember?
- Dehogynem! - válaszolta Manci néni - De róla ezt mindenki tudja!
                Öhm....
                Gyarló szamár vagyok. Ezért két teljes napon át szemléltem szégyenkezve, ám tetszéssel kapucsengőnkön az immár megdoktorosodott nevemet. Dr Részeg Szamár... hm... Dr.... kétségtelenül volt benne valami tiszteletet parancsoló íz. Ám, amikor a harmadik napon, az új lakó becsöngetett hozzánk mondván, most látta a kapucsengő táblánkon, hogy én doktor vagyok, és a kisbabájának fáj a hasa, megéreztem, itt a szomorú perc, meg kell fosztódnom a doktori címemtől. 
                         Némiképp sóhajtozva, de egy szigetelőszalag pöttyel száműztem a nevem elől.
               Bár... ha nem tettem volna, ma sem kéne szégyenkeznem, a közelmúlt eseményeinek fényében. Mert ha még ott lenne a kapucsengőtáblán a doktori címem, és valaki megkérdezné, hogyan jutottam hozzá, büszkén adnám meg a választ. Teljesen törvényes úton kaptam Szabóné Mancikától, aki azt soha nem vonta vissza!:-)

Vagy itt vannak az álrajongók.

Rajongásuk egyáltalán nem valódi, sőt! Meg merem kockáztatni, tulajdonképpen nem szeretik azokat, akikért álrajonganak. Egyáltalán nem nyűgözi le őket a személyiségből áradó varázs (ha van ilyen), belső és külső értékek (ha vannak ilyenek). Azért álrajonganak, mert valamely okból kapcsolatba akarnak kerülni/maradni a tömjénezett személlyel. Vagy azért, mert jól mutat az ismeretségi körben, vagy mert várható tőle valami, esetleg, mert álrajongó így bizonyíthatja országnak-világnak, hogy nincs olyan teremtmény a földkerekségen akivel ő ne kerülne szívélyes kapcsolatba, ha akar. Az álrajongó a gátlástalan hízelgést csodálatnak, készséges nyelvcsapásait elismerésnek mondja. Nem jön be... A körbe/ál/rajongott személy a legjobb esetben is csak tűri, de nem viszonozza az agyon nyálazást, legfeljebb tudomásul veszi, hogy toalett papírra a jövőben kevesebbet kell fordítania.